Középszerűségtől a kiválóságig

Nemrég teremtornán szerepeltem a csapatommal. Ügyes gyerekek, jól is játszottak, hiszen 7 meccsből 5-öt megnyertek, 1-et elveszítettek, 1-et pedig döntetlenre hoztak. Rúgtak 32 gólt, ami több mint 4 gólos meccsenkénti átlagot jelent. Mégis, csak az 5. hely lett meg.

Miért?

A válasz, a középszerűség.

A csoportban 3 csapat versengett az első két továbbjutó helyért. A csoportban lévő másik négy meccsét mindenki hozta. Az egyik mérkőzésen 1:0-ra vezettünk és úgy tűnt, hogy ez nagyon sok gólos győzelem lesz, nekünk. Azonban a helyzetek sorra kimaradtak és a futball íratlan szabályai szerint az ellenfél fordítani tudott és a végén 1:2-re kikaptunk (!). Maradt a másik mérkőzés, amit amennyiben megnyerünk, tovább megyünk a döntőbejutásért folytatott játékban. 2:0 ide, szenzációs játék, a csarnokban mindenki elkönyveli magában a győzelmet, azonban a gyerekek valami miatt leállnak, az ellenfél feljön, 2:3-ra fordít aztán az utolsó pillanatban megmentjük az egyik pontot 3:3. Ez viszont kevésnek bizonyult a legjobb négy közé jutáshoz. Maradt a vigaszmeccs az ötödik helyért. Hullámzó játékkal, de ezt mégis magabiztosan nyertünk 5:3-ra. Így lett meg az ötödik hely.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy két győztes állásból egyszer sem sikerült befejezni győztesen a mérkőzést? A technikai tudás? Az erőnlét döntött? Nem.

A gondolatok, amik a játékosok fejében kavarogtak.

Mert a győzelmet is meg kell tanulni.

Nem elég azt hinni, hogy 2-3 gólos előny elegendő, ezt az előnyt meg is kell tudni tartani. Amikor elhiszi a csapat magáról, hogy ezt a meccset már megnyerte, akkor abban a pillanatban már el is veszítette. A fókusz lekerül a célról, elkalandozik a figyelem, a figyelem lanyhulásával pedig óhatatlan bomlik a játékfegyelem. Olyan dolgokat kezdenek a gyerekek tenni, ami nem tartozik a mérkőzéshez. Aztán már csak a görcsös erőlködés marad, mert elúszik az eredmény. 

"Ha egy játékos stílusa nem simul az együtteséhez és ezen oktatás szoktatás ellenére sem tud rövidesen változtatni, úgy az annak a jele, hogy ösztönös megnyilvánulásokkal állunk szemben. Ilyenkor helyesebb, ha a játékost a csapatból kihagyjuk, és szabad utat engedünk neki a máshol való esetleges érvényesülésre." Holits Ödön, 1936

Mi az oka annak, hogy ezt a letisztult, érthető, tettért üvöltő gondolatot nem alkalmazzuk a mai kiválasztásnál? Az, hogy máig nincs minőségbiztosítás a labdarúgásunkban, nincs a kluboknak egységes képzési terve, vagy ha van is, az nem tartalmazza azokat a minőségellenőrzési pontokat, amelyek alapján a szülők és a gyerekek tájékozódni tudnának az aktuálisan bírt tudásszintről. 1981-es Verebes féle Győr játéka óta nem történt semmilyen innováció a futballunkban és az is csak elszigetelt jelenség maradt, nem terjedt ki az általános labdarúgó közvéleményre.

Mondjuk ki: Magyarországon nincs minőségbiztosítás a labdarúgásban.

Képzési rendszerünkben nem szokás a felelősséget felvállalni, az edzők nem szólnak (nem szólhatnak), nem mondják (nem mondhatják) meg időben a szülőknek és a gyerekeknek, hogy milyen hiányosságaik vannak és ezekre a hiányosságokra milyen megoldásokat tud kínálni (ha tud) az adott klub.

Az 1920-as évek végén volt egy kisebb hullámvölgy a magyar foci sikerességében.

Az akkori elemzők arra a megállapításra jutottak, hogy a funkció nélküli cselezgetés, passzolgatás elvonja a játékosok figyelmét a futball lényegétől, a góllövéstől. Mivel tudjuk, hogy csak azt tudja egy gyerek végrehajtani a mérkőzésen, amit már megtanult az edzésen, adja magát, hogyha az edzésen nem tanul meg kiváló lenni, nem tanulja meg a győzelmet, akkor középszerű marad és eltér a futball lényegétől, a góllövéstől és a mérkőzés megnyerésétől! Az elemzők akkor megoldásként a stílustechnika megtanítását jelölték meg, azaz funkció nélküli technikai elemek gyakorlását elutasították.

Mit gondolsz, ma egy hazai gyerekfoci edzésen az edző - klubtól függetlenül - mennyi funkció nélküli technikai elemet oktat? Egyáltalán, van a kluboknak stílusuk? Mert hiszen ez lenne az igazán lényegi kérdés!

Ha nincs, kérdem én, mi alapján válogatják a csapatukba a játékosokat?

Mi alapján szervezik meg a csapat játékát?

Mi alapján tervezik meg az edzéseket?

Ha össznépileg mindig ugyanazt és ugyanúgy sütjük, miért hőzöngünk unalomig azon, hogy végül mindig ugyan az kerül a tányérunkra?

Egy kedves barátnőm most települ haza Angliából négy és fél év után.

Ő azt mondta, nem azért tanult éveken át, nem azért szerzett hazai és nemzetközi tapasztalatot a saját szakmájában, hogy utána a tudását itthon gombokra váltsa. Szereti a hazáját, csak minőségi munkát (minőségbiztosítás) hajlandó végezni, és nem azért teszi, hogy abból mások meggazdagodjanak.

Igaza van.

Én 14 éve vagyok gyerekfoci edző. Ilyen irányú iskolákat végeztem (testnevelő tanári diploma, labdarúgó szakedzői diploma, UEFA “A” Licence diploma, PhD képzés sporttudományban), aktívan követem három nyelven a nemzetközi szaklapokat, csak ebben a témakörben dolgoztam és ebben akarok dolgozni továbbra is. A kezem alól kikerült első pár korosztály gyerekei ma már felnőtt labdarúgók, akik között van válogatott, külföldön játszó, és a magyar NBI-ben játszó futballista is. Mulatságos is lehetne akár, hogy az első négy évben 15 ezer forintért dolgoztam havonta, aztán ez „megugrott” 30 ezer forintra, majd most, 14 év szakmai tapasztalat után, főállásúként, havi 130 ezer forintot osztok be.

Attól az embertől, aki az életét teszi fel a gyerekfocira, egy ilyen felelős dologra és utána ennyi megbecsülésben részesül, vajon elvárható-e hogy ne szürküljön bele a „mezőnybe”, hogy ne váljon középszerűvé? És vajon mekkora tehetséggel, kitartással kell bírnia annak a kisgyereknek, aki a stílustalan fociklubok befásult edzőinek, és a valódi célt nem néző, unalmas, fantáziátlan edzéseknek az áradatában mégis képes magát feltornázni a többi fölé?

Addig, amíg nem lesz stílus, az lesz, ami ma van; stílustalanság, középszerűség.

Pedig saját tapasztalatból mondom: a magyar gyerekek ugyanolyan jók, mint a német, spanyol, olasz, holland, angol, portugál, brazil, argentin, francia gyerekek, csak hát a mieink stílus nélkül már a semmitmondó edzésekbe egyszerűen beleszürkülnek. Hatalmas elvárások mellett unalmas, megfáradt, színtelen, szagtalan, ízetlen “játékot” tanulnak, amit várhatóan –az elvárásokkal együtt - ők is majd tovább adnak saját gyerekeiknek.

"Amíg jobban félünk a változástól, mint a megszokott rossztól, addig minden marad a régiben."

Dave Ramsey szavait saját bőrömön tapasztalom nap mint nap, azt, hogy középszerűségben tartja a magyar focit az újdonságtól való félelem. Mikor egy edzésen másként teszek, mint a megszokott edzésmódszerek, az eredményt be sem várva máris értetlenkedő kérdések ezrei zúdulnak rám. Nem érdeklődő, hanem számon kérő, lehúzó kérdések. És ezek a kérdések azonnal visszairányítják a gyerekeket a jól megszokott középszerűségre, aminek a kiválasztás és a minőségbiztosítás hiánya több mint 30 éve adja a virágzó táptalajt.

Mi a megoldás?

Kapaszkodj meg kedves Olvasó, mert nem most fogom elmondani!

Elég az értetlenkedésből, a kákán csomót keresésből, az egymásra mutogatásból - a középszerűségből. Elhatároztam: a KIDDY11 címmel megjelent formabontó könyvem után nagyobb gödörbe vágom a lapátom, és minden eddiginél mélyebbre ások vele, egészen a probléma gyulladt gyökerén túlra.

Vettem egy nagy levegőt, és néhány napja nekiálltam, hogy munkaidőn túl kidolgozzam azt az anyagot, ami korszakalkotó innovációként, átfogóan lép majd fel a magyar utánpótlás labdarúgásban. Közel kétezer oldal elmélet és gyakorlat vár előttem arra, hogy összerendezzem, feldolgozzam, publikáljam. Rengeteg munkaóra, de ennyi az „ára” a rendhagyó, de létjogosult futball utánpótlási szakanyagnak. Ha elkészült, szívesen megosztom mindenkivel, aki hisz még benne és tenni akar, mert nem éri be azzal a képzéssel, amit a gyerekeink évtizedek óta kapnak, és aminek a színvonalát híven tükrözve a magyar foci ma megüt és képvisel.

Addig is sok szép gólt, és sikerekben, erőben,

egészségben bővelkedő 2012-es évet kívánok neked!

Kun István

Miért beteg a magyar foci?

Számtalan ember számtalan helyen feltette illetékeseknek is, vagy csak úgy, baráti beszélgetések közben. Néhány napja Doubravszky György úr, a Hiteltársulás egyik vezetője előadását hallgatva megint előkerült ez a kérdés, és a válasza talán sokaknak furcsán hangzik: a finn-ugor gondolkodásmódtól.

A magyar nyelv két agyféltekés gondolkodást kíván

A bal agyféltekénk rendszerszerűen, rendezetten, racionálisan gondolkodik, még a jobb agyféltekénk gondolkodása ide-oda ugrál, egyik dologról ugrik át a másikra, egyik dologból eszembe jut egy másik és anélkül váltok, hogy a másik gondolatot befejezném. Ezt a két dolgot hozza egy egésszé, teszi arányossá a magyar nyelv. Ilyenfajta gondolkodásmód kevés más népcsoportban található.

Ezt a fajta gondolkodást jó ideje próbálják kiirtani ahogy a fejünkből, a labdarúgásunkból is

Nekünk másolni kellene valamit, valami modernt, valamit, ami másoknál működik. Csak éppen azt felejtjük el, hogy ez ugyan úgy működik, mint a harcászat. Először van egy jó támadó fegyver, aztán arra kitalálja valaki a védekezést, aztán valaki kitalálja annak a védekezésnek az ellenszerét és így tovább. Általában nem két ország jeleskedik ebben, hanem több. Focira lefordítva, a 2002-es brazil támadófutballra jött a 2006-os olasz védelem, erre a védelemre jött a 2010-es spanyol támadás. De akkor most kit kéne követnünk? Hiszen kevesebb mint tíz év alatt minimum háromszor fordultak az erőviszonyok és akinek van szeme, az tökéletesen látja, hogy most a németek jöttek elő olyan újdonsággal, ami nagyon érdekes csatát ígér a jövő nyári Európa Bajnokságon.

„Ne az ősöket kövesd, hanem azt, amit az ősök követtek.”

Kassai Lajos lovasíjász, a lovasíjászat modern kori megalapítója mondta ezt. Azaz nem az Aranycsapatot kellene követni és még ötven év múltán is rájuk hivatkozni, hanem azt a dolgot követni, azokat az alapelveket, amiket ők is követtek. Kassai elkészítette a honfoglaláskori reflexíj pontos mását, de mégsem ugyanazt csinálta meg, hiszen nem ugyanazokból az anyagokból készítette az íjait, mint a honfoglaló eleink, hanem az íj szerkezetét, működését, paramétereit másolta le és ezeket alkalmazta a fegyver elkészítésénél - a mostani kor anyagaiból. Tehát azt követte, amit az ősök is követtek, itt és most a modern korban.

A fociban is „csak” ennyit kellene tenni

Tanulmányozni azokat az alapelveket, amitől akkor jó volt a magyar foci, és nem azt lemásolni. Sokan emlegetik a grundokat, hogy gyerünk és gyártsunk megint ilyeneket.. de mit is adott a grund? Mi történt ott, milyen szellemiség uralkodott ott, mit lehetett és mit nem lehetett csinálni annak, aki ott akart játszani? Ezeket a megfejtéseket kellene a modern korba átültetni. Tisztelni, szeretni kell az Aranycsapatot és minden korábbi és azóta létezett magyar futballistát, azonban nem őket másolni, hanem azt, ami őket mozgatta.

„Önöknek magyaroknak vissza kell találniuk saját stílusokhoz. A régi magyar stílus modern megfelelője a latin futball. Ezt az utat kell Önöknek követni az edzők képzésében és az utánpótláskorú labdarúgók képzésében is!”

Ezeket a sorokat Jean-mondta Pierre Bénézet, a FIFA technikai igazgatója. A kérdés a következő: több mint másfél évvel a FIFA technikai igazgatójának magyarokhoz intézett szavai után, mi változott? Mi változott az edzőképzésünkben? Elindult már az a történelmi kutatócsoport aki felkutatja, hogy az ősök milyen elveket követtek? Megtörtént már ennek a vizsgálatnak az eredményeinek a gyakorlatba történő átültetése?

A választ mindenki találja meg maga, én csak annyit mondok, hogy kedd délelőtt az MLSZ utánpótlás szakmai vezetése egy asztal mellé ült egy alapítvánnyal, aki egyik céljukként a hátrányos helyzetű gyerekek futballal történő helyzetbe hozását tűzték a zászlajukra. Ez a program már több mint két éve fut, ez alatt több mint 500 gyereket néztek meg futball tehetség szempontjából, többeket táboroztattak nyáron több héten át, és a legjobbakat bejuttatták a haza NBI-es mezőny utánpótlás csapataiba. Ez az alapítvány most újabb körben több mint 400 gyereket szeretne felmérni és a segítség helyett a futballunk utánpótlás vezetőitől azt kapták, hogy az asztalt csapkodva kiabáltak, hogy ki merészel kiválasztást csinálni futball területén ebben az országban, hiszen a kiválasztást azt csakis ők tudják és senki más.

A tárgyalás eredményének kitalálását szintén az olvasóra bízom...

Mi a megoldás?

A németek 10 évvel ezelőtt azt mondták: gyerekek, nagy baj van a focinkkal, nézzük mi a helyzet és oldjuk meg! Nekiláttak, kivizsgálták, az eredményeket átdolgozták a gyakorlati alkalmazhatóságra, elkezdték oktatni az edzőiknek és azok pedig a játékosoknak. Ma már ezerrel dübörögnek és nagy valószínűséggel el is húznak majd a világ mellett. Ezt a cselekvési sémát másoljuk, ha már mindenképpen másolni akarunk.

A véleményem azonban az, hogy nekünk a saját nyelvünket használva a saját gondolkodásmódunkra építve a saját stílusunkat kellene kialakítani. De az az ország, amelyik elveszti ősei nyomát, az elveszti a jövőjét is - és ugyanígy jár az a futballnemzet, amelyik elveszti a múlt sikereinek titkát, mely nem másban áll, mint a magyar nyelvből fakadó sajátos gondolkodásmódunkban.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Néhány jótanács a téli edzésekhez

Beköszöntött a tél, a maga zord, ködös, zimankós bájával, és talán a te gyerekednek sincs mindig lehetősége jól befűtött teremben focizni. Egy csokorba gyűjtve ez a bejegyzés most abban segít, hogy szülőként, edzőként mire kell figyelned leginkább a téli hidegben való edzések, meccsek alkalmával.

Első és legfontosabb: a megfelelő ruházat kiválasztása

Felülre minimum három réteget kell felvenni, és ezeknek olyanoknak kell lenniük, melyek felszívják az izzadtságot, illetve tartják a hőt. Azaz legalulra valamilyen „testbarát” anyagból készült (pl. pamut) póló, legfelülre pedig valamilyen anorák, mely tartja a testhőt. A kettő közé garbónyakú pulóver, vagy olyan melegítő felső kerüljön, amelyiknek magas nyaka van (a legfelső réteg is lehet ilyen, ami takarja és védi a torkot). Természetesen ilyen időben már a sapka és a kesztyű is alaptartozéka az edzésnek. Alulra a melegítőnadrágokat sok helyen kiváltja már a thermonadrág, de egy vastag pamutharisnyai is tökéletesen megfelel. A lényeg, hogy ne zavarja a focistát a mozgásban és ennek ellenére melegen tartsa.

A zoknit sem szabad hanyagolni!

Lényeges, mert ha a vastag zokni miatt a cipődbe belefeszül a láb, akkor nem tud járni benne a vér kellőképpen, és ezért előbb-utóbb fázni kezd.

Nagy melegben sokat kell inni, ezt mindenki tudja, azt azonban kevesen, hogy a téli hidegben is

Bár a szervezetük ilyenkor nem kívánja annyira, de a sportolás közben elveszített folyadékmennyiséget ugyan úgy pótolni kell, mint nyáron. De figyelem! Az edzésekre eddig kivitt üdítő italok, palackos vizek már nem megfelelőek, hiszen pl. a földre téve roppant gyorsan jéghidegek lesznek. Amennyiben van rá lehetőség, termoszban vigyék a srácok az innivalót – és ne forró teát! A termoszba szobahőmérsékletű frissítő kerüljön, ami így majd egész edzés alatt megtartja a kellemes, és azonnal iható hőmérsékletet.

Toporgástól a meghűlésig 

Mindig sajog a szívem, ha a kollégák szabadtéri edzésén fázósan toporgó, álldogáló srácokat látok. Alapvető elvárása a téli szabadtéri edzéseknek a lehető legkevesebb lehetőség az ácsorgásra. A megizzadt gyerektest addig tartja a hőt, amíg mozgásban van. A megállásokkal leáll a hőtermelés, beindul a szervezet hűtő programja, és ez ha összeadódik a kinti hideggel, akkor az könnyen meghűléshez vezet. 

Nem kell félteni a srácokat

A szabadtéri edzés, a hidegben való aktív mozgás is egyfajta edzése az immunrendszernek. A rettegett lebetegedést úgy lehet a legjobban megelőzni, ha végig mozgásban maradnak a gyerekek az egész edzés alatt. Ahogy vége az edzésnek, gyorsan be a meleg öltözőbe, minél hamarabb levenni a megizzadt, vizes ruhákat, lehetőleg még a helyszínen egy meleg zuhany, majd a száraz ruha felvétele után induljanak csak haza. Természetesen a gyerekek megbetegedését nem lehet mindig kivédeni, ők eleinte valóban érzékenyebbek erre, de a gyógyulás után bátran le lehet engedni őket újra az edzésekre; minden tekintetben csak erősödni fognak tőle.

Most igazán fontos a C!

Amennyiben van rá lehetőség, minél több gyümölcsöt egyenek a fiatalok (is). A különböző C-vitamin és multivitamin készítmények helyett természetes citromot, narancsot, mandarint, almát, piroshúsú gyümölcsöket adjunk nekik. Egyéb, folyadékban és rostokban gazdag növényi eredetű táplálékot is beállíthatunk az étkezésükbe, ilyen a savanyú káposzta, cékla, uborka. Édesség helyett egy kanál jó minőségű méz reggel és este, aranyat ér. Persze ennek ellenére is megbetegedhet a gyerek, de ha ezt a betegséget nem bajnak, hanem az élet velejárójának tekintjük, akkor gyorsan át fog menni rajta és pár nap múlva már mehet újra sportolni.

„Az emberek nem figyelik, hogy tél van-e vagy nyár, ha boldogok.” – írta Csehov. Márpedig a srácok – akár teremben, akár jégen, akár télen, akár nyáron – ha labda kerül eléjük, ha focizhatnak: boldogok. A mi felelősségünk, hogy ezt a boldogságot a lehető legjobban támogassuk minden évszakban a megfelelő ruházattal, étrenddel, a jó szokások kialakításával, és természetesen sok-sok szeretettel és pozitív megerősítéssel!

Kun István

A szerencse fiai

Minden hétvégén - és a BL meccsek miatt már hét közben is - nézheted a tévében, a világ legjobb csapatainak legjobb játékosait: a sztárokat! Messi, Ronaldo, Rooney, de akár Dzsudzsák, Hajnal, Juhász, Koman, vagy Rudolf..  Tedd a kezed a szívedre: te nem irigyeled őket?

Aztán a beszélgetések, elemezgetések közben a barátokkal általában arra a megállapításra jutsz, hogy igen, nekik szerencséjük volt. Ilyen-olyan segítő véletlenek sorozatából adódóan kerültek oda, ahol most vannak. De vajon tényleg csak a szerencsének és a véletleneknek köszönhetik a sikerüket? Bizony nem. Ezek az emberek nagyon sokat tettek, tesznek a sikerükért. Kinek könnyebben jön, kinek nehezebben, azonban mindben közös az, hogy tesznek érte. Célokat tűznek ki, a célokhoz megvalósíthatósági terveket készítenek, a tervekhez megvalósítási eszközöket rendelnek és a legfontosabb most jön: megcsinálják azt, amit kigondoltak!

Felmerül bennem a kérdés: honnan veszik ezek az emberek a lelki erőt, lelki muníciót a folyamatos fejlődéshez? Ki, vagy mi az, aki, vagy ami átsegíti őket a nehéz pillanatokon? Mert, hogy nehéz pillanatok vannak a siker felé vezető úton, az biztos. Aki azt gondolja, hogy a siker elérhető a nehézségek legyőzése nélkül, szerintem az téved. Aki pedig azt gondolja, hogy a hibák elkerülésével juthat el a sikerhez, az követi el a legnagyobb hibát. Hibát szabad véteni, aztán abból tanulva, később már nem követi el ugyan azt az ember.

Saját tapasztalatból hadd mondjak el egy példát.

Korcsmár Zsolt a Magyar Labdarúgó Válogatott fiatal belső védője és a bergeni csapat egyik sztárja tizennégy éves korában szinte az egész szezont kihagyta folyamatos sérülések miatt. Az orvosok nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, meggyógyult, majd egy-két meccs után visszaesett és ez így ment egész évben. Az edzői és a klub vezetői már-már lemondtak róla, azonban sikerült őket türelemre inteni és lám megérte. Amikor arról beszélgettünk Zsolttal, hogy szeretnék beindítani egy mentális tréner, mentális segítő szolgálatot sportolóknak (ezen belül is utánpótlás korú focista gyerekeknek és a szüleiknek) szembe kellett néznem a kérdéssel: vajon tudtam-e neki segíteni azokban a nehéz időkben?

Zsolt ezt válaszolta: ” Igazából nem tudom, hogy mire gondolsz pontosan, de én úgy emlékszem, hogy nekem tényleg inkább a mentális fejlődésemben segítettel sokat, azért is, mert a Henrik bá "szakmázott" többet. Leginkább olyan dolgok ugranak be, amikor a pályáról befele az öltöző fele sétálva beszélgettem Veled, persze legtöbbször a fociról, de néhányszor csak az éppen aktuális dolgokról, kolesz, suli, meg a kapcsolataim a csapattársakkal. Úgy érzem, ez akkor nekem fontos volt, főleg azért mert az volt, ha jól emlékszem az első és a második évem Pesten. Meg az ugrik most be, hogy sokszor segítettél abban, hogy megértsük, tisztán lássuk a dolgokat, elmagyaráztad, hogy minek mi az oka. Gondolok itt arra, mikor mondjuk nem voltam kezdő, megértetted velem hogy miért nem, vagy amikor Henrik bá kicsit "nyers" volt, és leszidott, vagy nem értettük, hogy most miért ingerültebb, ilyesmi... Amellett szerettem az edzéseiteket, azért remélem, hogy folytatod a kicsikkel, mert mind szakmailag, mint emberileg szerintem sokat tudsz nekik segíteni. És sok sikert kívánok ehhez az új projekthez, remélem beindul, és jól fog menni. Ha valami másra voltál kíváncsi, vagy tudok segíteni valamit, akkor szólj, szívesen teszem. Zsolti”

Egy másik volt játékosomat, a most Újpesten játszó Egerszegi Tamást is megkérdeztem a témában. Ugyanis neki sem volt könnyű, hiszen 15 éves korában egy egész csapatot hozott az akkori szakvezetés az ő korosztályába, és a régi csapatból nem maradt senki rajta kívül. Nagy erő és kitartásra volt szüksége, hogy az így kialakult mellőzést átvészelje és felküzdje magát a csúcsra. "Úgy érzem az kritikus időszak volt mikor együtt dolgoztam Pistabával mármint úgy értem, hogy össze voltam "esve" hogy belőlem nem lesz semmi a későbbiekben, de Pistabá öntött belém hitet és harcolt értem amit megköszöntem és most is megköszönök mert lehet nem itt tartanék, sőt biztos, ha Pistabá nem áll ki mellettem anno. Bármi segítséget, szívességet szeretne tőlem kérni, bármikor szóljon!”

..és itt most egy kis játékra hívnálak Kedves Olvasó!

Véleményem szerint - amit alátámaszt Selye János stresszelmélete is - egy bizonyos szint felett már csak a mentális képességek segítik a játékost a jó teljesítmény eléréséhez. A világ elitjébe tartozó labdarúgók közötti különbség a nagy meccseken a pillanatnyi lelki állapotukban keresendő. Ezért aki nagy teljesítményeket akar elérni, annak nem csak a testét, a technikáját kell edzenie, hanem a gondolkodását, a mentális képességeit is.

Az alábbi linkeken egy hat kérdésből álló rövid teszt kitöltésére invitállak téged - külön a gyerekeket és külön a felnőtteket.

A válaszadás anonim és önkéntes - hálából a válaszadók között október 31-én kisorsolok egy "KIDDY11" c. könyvet, mely lépésről lépésre megmutatja neked a klasszikus magyar futball hatékony, modern változatát, a jelenleg alkalmazható legfrissebb és legeredményesebb labdarúgó utánpótlásképző edzéstematikát! (http://fociforradalom.blogspot.com/2010/09/kiddy11-konyv_7256.html)

A sorsolás eredményét megtalálod majd a Facebook "Fociforradalom "oldalon, illetve a nyertest e-mailben is értesítem!

Utánpótlás edzőként hiszek a közvetlen, első kézből adott információk hasznosságában,

ezért is készítettem ezt a kérdőívet.

Vigyázz, kész..... TÖLTS!:)

GYEREK teszt☺       FELNŐTT teszt☻

Köszönöm!

Kun István

Ha a foci mindenkié, hol vannak a nők?

A 2011-es Németországban megrendezett női labdarúgó világbajnokság majd minden mérkőzését megnéztem a televízióban. Őszintén bevallom, elsősorban az olyan csinos hölgyekre voltam kíváncsi mint Gaetane Thiney, Corine Franco, Charlotte Rohlin vagy Sara Thunebro, de egy-két meccs után már csak a focit figyeltem: az igazi látványos, élvezhető női labdarúgást.

Statisztikai adatokkal nem untatlak azzal kapcsolatban, hogy mennyi is a kis hazánkban szereplő női labdarúgók száma, hiszen a még a férfi labdarúgók pontos számát sem tudjuk, és biztos vagyok benne, hogy a női vonalon még sokkal jobban le vagyunk maradva. Ami tény, hogy a rendszerváltással sok minden megszűnt, többek között a jó minőségű magyar női foci is. A sportállások megszűnésével a sportág női szakasza is szép fokozatosan felszívódott a palettáról, és megfigyelhető, hogy csak a 2000-es évek közepétől - ahol már a futball alap bázisának szélesítéséről szólnak a harsonák - kezdenek újra előtérbe kerülni a lányok. Ezt a törekvést a 2009-ben elfogadott Grassroots Festival rendszerű rendezvények is hivatottak voltak felerősíteni.

Úgy érzékelem, hogy a megyei szövetségeknek hiába kötelező a női futball népszerűsítése és adott korosztályokban a csapatok felállítása, nem tudják teljesíteni a rájuk kirótt létszámbeli mutatókat. Kapásból talán tíznél is kevesebb olyan csapatot tudnék felsorolni, akiknek tisztán lányokból álló korosztályos csapataik vannak. A legtöbb helyen egy-egy kislány focizik a fiúk között, amit jelenleg 12 éves korig tehetnek, ott is azzal a kedvezménnyel, hogy a két évvel fiatalabb fiú csapatban is játszhatnak még. Így ha van egy ügyes kislány, akkor azt az egyesületek a saját korosztályán kívül a fiatalabb fiúk között is bevetik. Ez viszont édeskevés. Blogoldalamon nagy hangsúlyt fektetek a kiválasztásra és a modern kor követelményeinek megfelelő képzésre, azonban a „nincs”-ből nehéz kiválasztani.

Házam szomszédságában egy óvoda működik. Ott azt látom, hogy a copfos lányok is vadul, a fiúkkal együtt kergetik a pöttyös labdát az udvaron. De hová tűnnek ezek a lelkes és ügyes lányok 2-3 év múlva? Mi az oka annak, hogy ők nem jelennek meg a fiúknak oly természetes óvodai labdarúgásban? Ezekre a kérdésekre jómagam még nem tudom a választ, de labdarúgásunk alacsony társadalmi megítéltsége mellett már inkább azon csodálkozom, hogy egyáltalán vannak még olyan kislányok, akik a focit választják maguknak sportnak, vagy akár életpályának.

A felhozatal megvan, és véleményem szerint ezt a potenciált őrültség továbbra is veszni hagyni. A futballt újra vonzóvá kellene tenni a kislányok-nők körében is. Persze kérdés, hogy a mostani Messiás, a sportfinanszírozás, mennyiben segíti a női labdarúgást? Egyáltalán női csapatok igényelhetik-e a támogatást? Azok a csapatok, ahol működik női szakosztály, tudtak-e olyan nyomást gyakorolni a vezetőkre, ami alapján ők is részesülhetnek a támogatásból? Labdarúgásunkban a legtöbb pénzt az utánpótlás fejlesztésére kellene fordítani, és nem csak papíron. Edzők képzésére, a környezet vonzóvá tételére, a futball kampányszerű népszerűsítésére, amiben a lányokat ugyan olyan erővel és mértékben szólítják meg a szakemberek, mint a fiúkat, hiszen a foci mindenkié!

Ismered Szász Kittit? Freestyle világbajnok! Ma még rózsaszín szandálkákba bújtatva megannyi hasonló tehetségünk van, akik – ha nem változik semmi – nem jutnak majd megfelelő lehetőséghez, csak azért, mert nincs sem pénz, sem akarat, hogy meglássák őket. Milyen öröm lenne egy négytagú családot focizni látni a parkban, ahol apuka a kislányával, anyuka a kisfával játszik 2:2-t, vagy az új utcai őrületben a Panna-ban a lányokat még több számban látni? Fejlettebb futballkultúrájú országokban már régen felismerték a sport, azon belül a labdarúgás jótékony hatását az egyén egészségére és a társas viselkedésre. A nőket, lányokat, asszonyokat már régen bevonták a fociba, akár profi játékos szintjén, akár teljesen rekreációs tevékenységként űzött csapattevékenységként - a nemzetközi tapasztalatok ontják ránk a jó példákat és a lehetőségeket.

Nemrégiben a női felnőtt válogatottunk alul maradt Norvégiával szemben, és szövetségi kapitányunk Kiss László azt mondta, hogy nálunk egyelőre csak álom, hogy egy meccsen belül hosszabb ideig minőségi játékot fent tudjanak tartani a játékosok...

Hát ébredjünk fel! Teremtsünk olyan környezetet labdarúgásunkban, hogy a lányok is szívesen jöjjenek, legyen merítési lehetőség, induljon el a többszintű képzés, ahol mindenki megtalálhatja a magának megfelelő szintet!

(A témában elmerülni tökéletes színhely a koteny.blog.nepsport.hu, ahol szakavatott emberektől kaphatsz naprakész információkat a női labdarúgásról)

Kun István

„Mi játszottuk a focit, ti pedig nyertetek”

Budapesten az U-11-es csapatoknak már van lehetőségük bajnokságban játszani. Azt, hogy ez jó vagy sem, ki-ki döntse el maga, de ami tény, hogy a szülők a bajnokság mérkőzéseinek eredményeit objektív mércének tartják saját gyermekük teljesítményének megítéléséhez. A baj csak az, hogy nem az eredmény számít, hanem a képzés.

A csoport pszichológia törvényszerűsége, hogy két csoport között automatikusan versengés alakul ki.

A csoporton belülieket egynek tekintik, a csoporton kívülieket és a más csoportok tagjait pedig „ellenségnek”. Ez az „ösztön” akár az ősemberig visszavezethető, hiszen már ők is rájöttek, hogy együtt könnyebb érvényesülni, könnyebb életben maradni. Arra is rájöttek, hogy az azonos területen élő más csoportok veszélyeztetik az ő vadász és gyűjtögető tevékenységüket, így hamar elkezdték a háborúzást; ezt a folyamatot a mai napig látjuk. Az országok népeihez hasonlóan – amin belül vannak vallási, etnikai, politikai csoportok – a modernkor labdarúgó szurkolói is hajlandóak ökölre menni a másik csoporttal szemben. A közös pont, hogy mind saját igazukat tekintik egyetlennek és igaznak. Örök kérdés és vita, hogy mikor és miért éri meg jobban a csoportoknak az együttműködés az egymás elleni harccal szemben?

Történt, hogy idegenben játszottunk egy olyan csapat ellen, akiről tudtuk, hogy technikailag sokkal magasabb szinten állnak nálunk és eddigi találkozásainkból általában ők jöttek ki győztesen. Azonban a mostani meccsen az új pályaméret és a játékos létszám miatt kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Ők továbbra is nagyon szépen passzolgattak, próbálták felépíteni a játékot, azonban a pálya méretei és a játékosok létszáma miatt nem sikerült. Aztán egy véleményes „les vagy nem les” kérdés miatt - amiből mi gólt lőttünk - felrobbant a lelátó.

A kapott gól miatt a hazai drukkerek felháborodottan fejtették ki véleményüket először csak az esetről, aztán – ahogy ez már csak lenni szokott a csoportok egymás elleni rivalizálásában – már magát a csoportot, annak tagjait és munkamódszereit kritizálták nem éppen irodalmi stílusban. Mindennek a kiváltó oka egy véleményes bírói ítélet és egy kapott gól. Egyre jobban kidomborodott a kérdés, hogyan tudják a saját csapatuk igazát igazolni, azaz a technikailag jobb szinten lévő csapat hátrányba kerülését mivel lehet magyarázni? A kézenfekvő válasz persze az volt, hogy csal a bíró, az ellenfél meg versenyezteti a gyerekeit, nem pedig képzi. Ezt a véleményüket csak tovább fokozta az általunk rúgott másik két gól. A 3:0-ás eredményt csak azzal tudták magyarázni, hogy mi csak az eredményre koncentrálunk, csak az eredmény a fontos, kvázi „meccselünk”, nem pedig képzünk, amúgy is csak ők képeznek, mert hiszen a képzés nem lehet más, mint amit ők képviselnek. Aztán vége a mérkőzésnek, elmúlik a meccs heve és a négyszemközti beszélgetésben, ahol már jócskán veszít az erejéből a csoport identitás, kezdenek megenyhülni és kezdik a saját hiányosságaikat is meglátni. Az azonban még ebben a beszélgetésben sem jut érvényre, hogy ezen a mérkőzésen esetleg két különböző stílus csapott össze és most nyert az egyik.

A szülők szinte mindig saját csoportjuk igazát tartják egyetlen és elfogadható ténynek – és így van ez még akkor is, ha pár héttel ezelőtt még a másik csoportban voltak. Az a pár nap már elég nekik, hogy az új csoport igazságát elfogadják és magukra nézve érvényesnek tekintsék, sőt e mellett nagy hangerővel ki is álljanak. Nyílván nem lehet őket ezért hibáztatni, mert a csoport dinamikája ezt diktálja, így vagyunk szocializálva.

Meccs után,mikor elváltunk egymástól, még egy utolsó tüskét azért odaszúrtak: „Mi játszottuk a focit, ti pedig nyertetek!” Lehet, hogy így van, mindenkire rábízom, ő miként ítéli meg ezt a helyzetet. Véleményem szerint egy kicsit tudatosabb, rendszerben történő gondolkodással sok mindenen lehet változtatni, többek között azon is, hogy valaki felismerje azt, amit Henry Ford mondott a mérnökeinek, mikor azok kijelentették, hogy lehetetlen megépíteni az általa megálmodott motort:

„Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”

Nagyfiúk vagyunk, mindenki el tudja dönteni, számára melyik az igazság.

A kiordibált tüdő esete Tóth Matyival

"A fiatal íjász, aki több íjászversenyt is nyert zsinórban, egy alkalommal hírül vette, hogy létezik egy öreg zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva a saját tudásában, felkereste és magabiztosan versenyre hívta a mestert.

A fiatal íjász nagyon ügyes volt, az első lövéséből telibe találta a céltábla közepét, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.

- Szeretném látni, képes vagy-e hasonló teljesítményre?- mondta az öregnek.

Az öreg mester nem vette elő az íját, hanem elindult az erdőbe és kérte a fiatal íjászt, tartson vele. A fiatalember kíváncsi természet lévén, követte az öreget a hegyekbe. Egy mély szakadékhoz értek, melyen csak egy keskeny, bizonytalanul ingó, csúszós fatörzs vezetett keresztül. A mester fellépett a fatörzsre, besétált a szakadék közepére, elővette az íját, kinézet a túloldalon egy távoli fát, majd könnyed mozdulattal belerepítette a nyílvesszőjét.

- Most te következel! - mondta.

A fiatal íjász rémülten nézett a szakadékba, nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen. A mester azt mondta:

- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti."

(Zen-történet)

Balogh Béla „A végső valóság” című könyvében azt írja: „Ebben az Univerzumban a döntő bizonyítékot mindig az egyéni élmény jelenti, ez az élmény pedig mindannyiunk számára különböző. Más szóval: objektív, a megfigyelőtől független valóság nem létezik.”

Ugyan ebben a könyvben leír még egy olyan megfigyelést, amit bárki megtapasztalhatott már saját maga is. Egy parkban egymás mellett sétál két ember, az egyik nagy kutyabarát, a másik egy gyerekkori élmény miatt retteg a kutyáktól. Ekkor arra lesznek figyelmesek, hogy egy nagy fehér kutya rohan feléjük. Vajon mindketten ugyan azt látják? Aligha. Aki szereti a kutyákat, az teljesen feldobódik, alig várja, hogy a kutya megérkezzen és megsimogathassa. Az, aki fél a kutyáktól, teljesen megmerevedik és elönti a pánik, a menekülés lehetőségét keresi.

Mindenkinek lehet más a véleménye ugyanarról a dologról, nem kivétel ez alól a gyerekfoci sem. A focimeccset ahány ember nézi, annyiféle véleménye, képe van a játékról, nem létezik a megfigyelőtől független valóság: mindenkinek az a valóság, amit ő lát.

Pár héttel ezelőtt egy gyerektornán voltam a csapatommal, és a mérkőzésünk közben felfigyeltem arra, hogy a mögöttem lévő pályán teli tüdőből ordít az egyik edző. „Én a tüdőmet kiordibálom Matyi, és te még sem érted meg, hogy mit kellene csinálnod!?” Gondoltam megnézem egy kicsit, hogy mi is a nagy ordibálás lényege. Megfigyeltem, hogy az edzőnek volt egy elképzelése a játékról, de Matyi nem azt látta és nem azt a megoldást választotta, amit az edzője elképzelt. Látható volt az is, hogy a gyerek jó dolgokat csinál, ennek ellenére még is leszúrta az edzője, mert nem azt tette a gyerek, amit ő kívánt tőle.

Amennyiben figyelembe vesszük a fentiekben leírtakat, akkor rájövünk arra, hogy az edző és a játékos másképp látták ugyanazt a szituációt és mivel az edző nem volt képes átlátni azt, hogy nem csak az ő általa észlelt valóság lehet igaz és jó, ezért a hangerővel pótolta hiányosságait. Matyi láthatóan nem értette az edző kirohanásait, hiszen ő belülről, a pályáról másképp látta a szituációkat. Az ő megoldásai és választásai is igazak voltak.

A tudatosság alacsonyabb szintjén álló ember hajlamos arra, hogy saját, egyéni „valóságát” az egyetlen abszolút igazságnak tekintse. A legtöbben teljesen meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és ez bizonyos értelemben valóban így van. Így aztán tökéletes az illúzió. És rengeteg a vita és a veszekedés.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy egy felnőtt embernek kellene több tudatossággal rendelkezni, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek sokkal jobban és egyszerűbben látják a világ dolgait és ebbe természetesen beletartozik a foci is. Nem szégyen a gyerekektől tanulni. Vagy, ha ezt már nem is vállaljuk fel, akkor legalább arra figyeljünk, hogy ne kerüljünk nyílt vitába velük a mérkőzésen. Akár milyen hangosan is mondjuk, ha a gyerek nem úgy látja, ha nem egyezik a mi valóságunk az övékével, akkor nem fogja érteni.

(Felmerülhet, hogy amennyiben én tanítom a gyerekeket focizni, akkor, hogyan történhet meg, hogy teljesen másként látja a játékot? Ez a kérdés azonban az oktatás módszertanának köréből újabb kérdéseket vet fel, amelyeknek a megválaszolása már túlmutat ennek a blogbejegyzésnek a méretein.)

Tudatában kell lennünk: edzőként és szülőként el kell fogadnunk, hogy a gyerekek mást látnak a pályán belülről, mint mi a pályán kívülről. Ha feltételezzük, hogy minden gyerek jót akar csinálni a pályán, akkor arra is rá kell jönnünk, hogy felesleges a mérkőzés közben bekiabálnunk a saját valóságunkat, hiszen azt mi látjuk és nem a gyerek. Felül kell emelkednünk magunkon és hagynunk kell kibontakozni a gyerekeket, ha azt akarjuk, hogy jó focisták legyenek, muszáj megengednünk nekik, hogy önmaguk legyenek!

Ez ám az embert próbáló feladat.

Jó, hír, hogy itt az egész szezon, hogy gyakorolhassuk ezt, és ezáltal mi is fejlődjünk, tudatosabbak legyünk, a gyerekekkel együtt – a gyerekekért!

Elkezdődött!-és ezzel be is fejeződött?

Már nem csak a felnőtteknél, hanem már az utánpótlás csapatoknál elkezdődtek az edzések, ami egyrészről nagyon örömteli, másrészről újabb megoldandó feladatokat ró az edzőkre.

Az egyik ilyen legfontosabb, a keretek kialakítása. Az elmúlt négy hétben, a megfigyelt csapatok különböző korosztályainál sok érdekességet láttam ebben a témában. Mert hát ugye van az a bizonyos sokat vitatott amatőr sportolói szerződés, ami már a nevében is farkába harapott kígyó, hiszen hogy lehet egy amatőrrel szerződni? De a nyelv csűrése-csavarása helyett szorítkozzunk a tényekre.

A labdarúgó szövetség szabályzata kimondja, hogy minden olyan sportolónak, aki az MLSZ valamelyik hivatalos versenyrendszerében szeretne versenyezni, rendelkeznie kell ezzel az amatőr sportolói szerződéssel, különben nem kap játékengedélyt. Sőt, az új sport finanszírozási rendszerben a támogatást is a szövetségben regisztrált szerződések után kapják az egyesületek. Így most megindult a nagy szerződéskötési hullám, már az óvodás korú gyerekekkel is kötnek szerződéseket. Van olyan csapat, amelyik egy éves szerződést köt, van amelyik ragaszkodik a bevett szokásos három éves szerződéshez és vannak olyanok is, amelyek a gyerekek igényeit figyelembe véve egyéni szerződéseket kötnek. Ebből az utóbbiból van a legkevesebb, a sztenderd három éves szerződésből van a legtöbb.

Azonban ez miért tudja befolyásolni a keretek kialakítását?

A válasz nagyon egyszerű, a szülők egy része a gyerekek érdekeit nézné és nem az egyesületét, ami véleményem szerint teljesen jogosnak mondható. A három éves sztenderd szerződést ezért nem mindenki szeretné aláírni, a klubok zöme meg nem akar bajlódni azzal, mert nincs rá apparátusa, hogy mindenki igényeit figyelembe vevő szerződéseket kössenek, illetve egy évente folyton meghosszabbítsák azokat. Így kialakul egy patthelyzet, a szülő nem ír alá, az egyesület nem enged és e miatt a gyerek szenved, mert nem kaphat játékengedélyt és így nem játszhat. A klubok általában érvényesítik azokat a jogukat, hogy akinek nincs szerződése, az nem játszhat, tehát kvázi akár el is mehet a klubtól, mert meccsen úgy sem tud játszani. A nyári átigazolási forgatagban több olyan esetet is láttam, hogy egy nagyon tehetséges gyerek elhagyja a klubját, mert nem tudnak a szerződésen megegyezni, így oda megy, ahol a számára megfelelő szerződést tudja aláírni.

Ez is egy anomália.

Nincs ma Magyarországon olyan klub, amelyik óvodás kortól a felnőtt korig egy egységes rendszer alapján egy egységes szakmai munka alapján működne. Ennél fogva nincs is stílusuk a csapatoknak. Ebből adódóan a kiválasztást sem tudják végrehajtani. Az MLSZ törekvése, miszerint a futball mindenkié, azaz aki akar focizni, az focizhasson érthető, azonban ez a mai állapotok alapján csak azt segíti elő, hogy folyamatosan összemosódjon a tehetséges és a focit „csak” mint mozgást kedvelő gyerekek csoportjai. Ameddig nincs rendszer, nincsenek stílusok és ezek alapján nincsenek megfelelő kiválasztások nem sok értelme van a szerződéseknek sem. A klubok versenyeznek a gyerekekért, bár azt nem tudják, hogy mit tudnak majd vele kezdeni, csak az a szemlélet, hogy a jó játékosok a mi csapatunkba legyenek és ne a többi klubban.

Hogy miért kell begyűjteni a jó gyerekeket, ha nincs rendszer és nincs stílus?

Ez az, amit nem tudnak megmondani a klubvezetők. A gyerekeket a szerződésekkel kötik magukhoz, arra hivatkozva, hogy a klubnak védenie kell az értékeit. Kérdem én, miért nem szolgáltatásokkal védik az értékeiket? Miért akarna egy gyerek klubot váltani, ha megfelelő szolgáltatásokat nyújt neki a klub és mindenben kiszolgálják az igényeit, illetve mindent megtesznek azért, hogy a tehetségét minél jobban ki tudja bontakoztatni? A válasz már benne van a fenti sorokban.

A klubok nem rendszerben gondolkodnak, nincs stílusuk és ezért nagyon nehezen tudnak szolgáltatásokat nyújtani. Inkább a könnyebb oldalt választják, a szerződésekkel próbálják magukhoz láncolni a gyerekeket. Sajnos ez a módszer is hozzájárul ahhoz, hogy a kevés Magyarországon focizó gyerek közül nem a legjobbak tudnak egy-egy klubban együtt játszani, együtt futballt tanulni, hanem azok, akiknek megfelelnek a szerződési feltételek.

A klubvezetők és a labdarúgásunk vezetői a sportfinanszírozástól várják a hazai foci felemelkedését, vajon hoz-e olyan változásokat, amelyek megoldják a gyerekek jogos igényét arra, hogy a klub szolgáltatásaiból tudjanak választani és ne a szerződések milyenségéből?

Simon Simonkája, apuka szeme fénye

Vége a szezonnak, minden csapat a nyári szünetet élvezi. Szokás szerint ennek az időszaknak az átigazolások előkészítése a fő feladata. A mostani játékospiac igen harsány, erőteljes, talán a beígért sporttámogatás élénkítette meg a gyerekfoci játékospiacát is. A minap összeülve több edzővel is beszélgettünk erről, és őszintén mondom, a nemzetközi utánpótlásfutballban kollégám alábbi kis története – ahogy az élelmiszeriparban a téliszalámi – igazi hungaricum. Rövid de briliáns példa a magyar gyerekfocit jelenleg jellemző állapotnak.

„Simon Simonkája, apuka szeme fénye. A büszke és buzgó Simon nagyon szeretné, ha fiából híres focista lenne. Mivel igen elégedetlen az edzővel, egyszerűen gondol egyet, és felhívja telefonon az egyesület egyik vezetőjét, hogy „face to face” felelősségre vonja: ugyan miért nem kap a jelenleginél nagyobb szerepet Simonka a csapatban?! A vezető – mivel ebben az időszakban rengeteg gyerek ügyével foglalkozik az amúgy sem kevés napi munkája mellett – elsőre nem is tudja, melyik gyerekről van szó, és azt a választ adja a szülőnek, ami elsőre a legvalószínűbbnek tűnik: azért nem kap nagyobb szerepet a kis Simon, mert képességei alapján jelenleg ennyit tud megoldani. Az apuka felháborodva, emelt hangon tiltakozni kezd. Mielőtt elszabadulna a pokol, az  egyesületi vezető megkéri, jellemezze focistaként a fiút. Simon azonnal elkezdi szidni az edzőt, mert véleménye szerint, amióta ő van a csapattal, az csak visszafelé fejlődik, amit eddig tudtak, már azt is felejtették, és persze azt is közli, hogy az előző edző sokkal de sokkal jobban végezte a dolgát. Itt már képbe kerül a vezető is, és felsejlik neki, hogy az előző edző ismerőse volt Simon apukának, így Simonka folyamatos rivaldafényben szerepelt, állandó kezdő volt a csapatban. A szitokáradatnak gátat vetve a vezető megismétli kérdését, kiemelve, hogy nem az edzők minősítésére kérte az édesapát, hanem saját gyermeke jellemzésére. Simon apuka ekkor hangnemet vált, elkezdi dicsérni saját gyerekét, hogy milyen gyors, milyen jó a tempóérzéke, igaz, még nem olyan technikás, de gyorsan tanul, csak jól kellene tanítani, így hamarosan a csapat legjobb játékosa lehetne, és hát ugye az edző az, aki ezt nem teszi meg, ez itt a probléma.

A vezető ismeri a gyereket és tudja, hogy a felmérések alapján Simonka az átlag alsó szintje felé közelít a labdás és labda nélküli gyorsasági feladatokban, és eredményei összességében a Gauss görbe átlagos részének az átlag alatti területéhez közelítő tartományra mutatnak (a Gauss görbéről egy korábbi bejegyzésemben már olvashattál). Tudja azt is, hogy Simon apuka az edzővel korábban már szóváltásba került, mert szerinte a foci nem mérhető sportág, a felméréseknek semmi értelme, azok nem mutatnak ki objektíven semmit.

Mindezek után nem meglepő, hogy az egyesületi vezető és Simon apuka között a telefonbeszélgetés nem zárult kézzelfogható eredménnyel, nem tudták egymást meggyőzni.”

Melyik futballkultúrával rendelkező országban lehet ezt még megtenni? Hogy az edző háta mögött egy apuka felhívja az egyesület vezetőit, és a gyerek konkrét teljesítményére tekintet nélkül, pusztán szülői szubjektivitástól vezérelve számon kérheti, hogy a fiával mi történik?

„Isti, te már 13 éve benne vagy a gyerekfociban. Vannak tehetséges gyerekek? Mikor fognak azok felnőttekké válni? Mikor lesz végre jó a magyar foci?!”

Egy másik asztaltársaságban szegezték nekem ezt a kérdést a válogatott meccsek és a Dzsudzsák ügy kapcsán. Őszintén? Nem tudtam egyértelmű választ adni. Mert ha úgy kezdem, igen, a magyar gyerekek is vannak olyan tehetségesek, mint a külföldiek, akkor egyből lesüvöltik a fejem: de akkor miért nem lesznek később olyan jó játékosok, mint a külföldi társaik?!

Talán az átlag alatti, illetve az átlagos tartomány átlag alatti feléhez tartozó gyerekek átlag felettivé tevésének téveszméje az egyik ok. Mint a mostani történetből kitűnik, az előző edző előtérbe helyezte, folyamatosan játszatta a kis Simont. Sejtem, ezt csak úgy tehette meg, hogy az edzések színvonalát a gyerek tudásszintjéhez igazította. Így aztán nem is tűnt ki, hogy vannak nála jobban teljesítő gyerekek is.

Tovább gondolva ez azt jelenti, hogy a tehetségeinket továbbra sem képezzük megfelelő képen, mert vagy azt gondoljuk, hogy ők már tehetségesek, tehát nem kell velük foglalkozni, vagy megpróbáljuk a gyerekeket egy szintre hozni, nyilvánvalóan nem a legjobbak szintjéhez emelve az edzés színvonalát, mert akkor a többiek nem tudnak felzárkózni, sőt, lemaradnak. És ennek most csak két ember örül: Simon és Simonka.

Simonkagyártásban világelsők

Most akár így is mondhatnám, hogy nem merjük a tehetségeinket kiemelni. De miért tabu, hogy a rendkívüli teljesítményt a többiek elé, fölé emeljük? Nem „sztárolni”, csak a tehetséghez mérten a legtöbbet megadni nekik. Tehetségeink azért sem tudnak kibontakozni, mert Simonok telefonhívásai és egyéb, ki tudja még milyen összefonódások, érdekek miatt összemosódnak az átlagos gyerekekkel. Mert most csírájában elfojtjuk őket. Ahogy kiemelik a fejüket a sárból, azonnal rátaposunk, nehogy kilátszódjanak belőle, mert akkor kiderülhet, a többiek nem olyan jók – és ez egy egyesületet erkölcsileg és anyagilag is felettébb „ciki” mód érint…

Mit csinálnak külföldön?

„Kint” Simon apukának eszébe sem jutna felvenni a telefont. Tudja, mert nyíltan kimondják: a gyerekfoci-edzők egyik legfontosabb feladata megakadályozni, hogy a gyengébb képességű gyerekek keveredjenek a jobb képességű gyerekekkel. Természetesen a foci mindenkié, ezért a kiválasztás után minden gyereket a neki megfelelő képzésben részesítenek. Kit-kit tudása szerint. Minden gyereket egyformán szeretnek, minden gyerekkel foglalkoznak, csak épp az egyik gyereket a profi karrierre készítik elő, a másikat pedig a focit szerető, egészséges felnőtt életnek – nem is titok, ott ez utóbbi lesz Simonka.

Sok sebből vérzik a magyar labdarúgás, ez az egyik. Hogy meg lehet-e gyógyítani? Igen. A gyógyulás egy már létező, lehetséges útját kínálja a KIDDY11 Könyv. Ez a módszer elérhető, konkrét, kipróbált és adott, csak tudni és merni kell használni.

Mert hiába viszed tóhoz a lovat, hiába mutatod kézzel-lábbal a vizet… inni bizony neki kell belőle.

Véleményed, kérdésed, vagy ha neked is van megoldó képleted, szívesen várom az info@kiddy11.hu e-mail címre!

Kun István

Szép volt fiúk!

Immár harmadik éve kerül kiírásra a mindenkori U-10-es korosztálynak a Ficsor Csaba által megrendezett Ligabajnokság. Az idei küzdelmeket 12 csapat kezdte meg, melyből év közben két csapat visszalépett, így 10 együttes között dőlt el a vágyott arany, ezüst és a bronzérem sorsa.

Januárban vettem át a Vasas Pasarét 2001-es csapatát, amely az őszi mérkőzéseken Szalai Attila edzőkollégám irányításával vett részt, és a vesztett pontok tekintetében a harmadik helyen zárta az őszt. Azonban, hogy ez az eredmény ne csak a virtuális táblázaton valósuljon meg, meg kellett nyerni az őszről tavaszra elhalasztott két mérkőzést.

A Budapest Honvéd csapatát és a Vasas Fáy utcai csapatát legyőzve a tényleges táblázaton is elértük a harmadik helyet. Ekkor négy pontra voltunk a második helyezett Dalnoki Akadémiától, hét pontra a tabellát vezető Csepel csapatától, és mindkét csapat befoghatónak tűnt! Ám ezek az álmok hamar szertefoszlottak, mikor a Csepeltől és a Hegyvidéktől is kikaptunk, és bár az UTE csapatát – nagy nehézségek árán – legyőztük, de a Dalnoki elleni mérkőzésnek is csúfos, már-már megsemmisítő vereség lett a vége. Ez volt az a pillanat, mikor nyugodt szívvel kijelenthettük: a Budapest Honvéddal vagyunk versenyben a harmadik helyért. Egy kis firenzei kitérő után önbizalommal telve vártuk a következő mérkőzéseket.

Gyakorlatilag minden helyezés eldőlt már az utolsó forduló előtt, kivéve a miénket. A Honvéd ellen álltunk ki, semleges pályán, és a tét nem volt más, mint, hogy aki nyer, az lesz a bronzérmes. A Ligabajnokság kiírása szerint az utolsó fordulót minden csapat egy közös helyszínen játssza le, a mérkőzések után következik az eredményhirdetés és a díjátadás. A mérkőzés előtti, szinte tapintható izgalomban még volt időm pár szót váltani Csámpai Gyula Honvédos edzőkollégámmal, miközben a Vasasos és a Honvédos szülők bizonyították, hogy alaposan felkészültek a hangerővel, biztatásban nem volt hiány egyik oldalról sem.

Még az öltözőben elmondtam a srácoknak, hogy nagyon koncentráljanak az első helyzetnél, be kellene rúgni, mert a Honvéd nagyon masszív csapat és nem biztos, hogy túl sok helyzetünk lesz. Ennek megfelelően, az első percekben mindjárt sikerült is két nagy helyzetet kidolgozni, azonban mindkettő kimaradt. És igen, a foci törvénye szerint jött a Honvéd és egy csodálatos szabadrúgásból megszerezte a vezetést. Szerencsére ez nem vetette vissza a srácokat, futószalagon jöttek a helyzetek, de az ellenfél kapusa már-már a lehetetlent is megfogta, egyszerűen nem sikerült gólt lőnünk. A Honvéd nagyon jól zárta a középpályát és szép lassan visszaszorítottak bennünket a pálya közepére, ahol folyamatos párharcokra késztettek bennünket. Amikor viszont sikerült áttörnünk a középpályát, rendre ziccerbe kerültünk, aminek a félidő vége előtt pár perccel meg is lett az eredménye: Baráth Gábor egyenlített!

Hosszan örülni nem volt mód, az ellenfél kontraakciói életveszélyesek voltak, nagyon kellett figyelni, nehogy újabb gólt kapjunk. A második félidőben sem nagyon változott a játék képe, talán csak annyiban, hogy a Honvéd még stabilabb lett a középpályán és mi ritkábban tudtunk a kapujuk elé kerülni, ez viszont felemésztette az ő erejüket is, így az ellenakciók is megritkultak. Csendben mondom, nekünk a döntetlen is elég lett volna a bronzéremhez, mert három pont előnyünk volt a Budapest Honvéddal szemben, viszont nekik jobb volt a gólkülönbségük, tehát egy vereség miatti pontazonosságnál a gólkülönbség miatt ők vihették volna haza a bronzérmet. 

A félidő vége felé csökkent a Honvéd koncentráció, egyre többször sikerült a kapujuk elé keveredni a srácaimnak és hat perccel a vége előtt Pavlik András betalált a Honvéd kapujába. 2:1 ide! Innentől kezdve már nem volt kétséges az eredmény, az ellenfélnek nem volt válasza, csendesen lecsurdogált a hátralévő hat perc. Győztünk!!

Az eredményhirdetésen nem csak a bronzérmet és a harmadik helyért járó kupát vettük át, hanem Kálnoki-Kis Zsombor személyében a Ligabajnokság egyik legjobb támadója címért adományozott kis emlékplakettet is átvehette Zsombor. A díjakat Kovács Zoltán adta át, az UTE sportigazgatóját Ficsor Csaba szervező kérte fel a díjátadásra, amit szívesen elfogadott a gyerekek nagy örömére.

Gratulálok a csapatnak

az egész éves teljesítményhez!:D

Vasas Pasarét - Honvéd 2:1

Csapat: Bánfalvi, Fialovszky, Vörös, Hegyes, Baráth, Kálnoki-Kis, Pavlik, Pigler

Cserék: Kovács, Bagyinszki, Ferenci, Tóth, Benyovszky, Dankó

Gól: Baráth, Pavlik

Italia Open U-10 – Győzedelmes vereségünk története

Csapatommal két hete hétvégén, részt vettünk a három napos Italia Open U-10-en, mely most Firenze elővárosában, Sesto Fiorentinoban került megrendezésre. A tornának egy sima és fedett lelátóval is felszerelt, hangulatos kis sporttelep adott otthont, ami nagyméretű füves és egy műfüves pályával is rendelkezett. Mi ez utóbbin játszottuk végig a mérkőzéseinket, melyek már pénteken elkezdődtek.

Csütörtök este érkeztünk, akkor együtt, szállodában töltöttük az estét, majd a következő két napon a gyerekek párosával a Sesteze csapatának szüleinél aludtak. Pénteken a reggeli után egy közeli szórakoztató központba mentünk ahol a fagyiztak, dehidratáltak, és természetesen hatalmasat játszottak a gyerekek.
A szállodába való visszamenetel nem volt izgalommentes, az egyik gyerek engedély nélkül futott el a WC-re, azt hitte, még utoléri a társait és minden rendben lesz. Azonban elkavarodott, így vagy 15 percig kerestük mire rátaláltunk. Csapatommal most voltam először úgy együtt, hogy nem csak meccs van, hanem szülők nélküli közös programok is, így számomra ez a 15 perc igen emlékezetes élmény marad…

Ennyi kis izgalommal és egy jó ebéddel a hasunkban érkeztünk meg a pályára. Minden csoportban, mielőtt megkezdték a meccseket, eljátszották a csoportban résztvevő csapatok nemzeti himnuszát. Ez önmagában is nagyon nagy élmény volt a gyerekeknek, hiszen először játszották el a tiszteletükre a magyar himnuszt. Aztán a torna szokása szerint a gyerekek nem csak egymást köszöntötték a mérkőzés előtt (és utána), hanem az edzőkhöz is odaszaladtak egy-egy pacsira.

Az első meccsünk a Gherdeina csapata ellen lett kiírva
A gyerekek kicsit megilletődve játszottak, csapkodva, kapkodva, de néhány perc múlva sikerült egy-két jó passzt folyamatában egymáshoz játszaniuk és ettől megnyugodtak. A góllövés is sikerült és a végén 2:0-ra nyertük a mérkőzést. Ekkor mi levonultunk a pályáról, mert nagyon meleg volt és én nem hittem, hogy szünet nélkül megy tovább a torna.
Tévedtem. A rendezők heves magyarázásba kezdtek, és kiderült, hogy a 16 csapatot előzőleg négy darab, négyes csoportba osztották, ahol mindenki játszott mindenkivel, azonban a csoportmeccsek között nem volt szünet. Szembesültem avval, hogy meleg ide, meleg oda, a három csoportmeccsünket folyamatosan, egymás után szünet nélkül kell lejátszanunk…

Visszatértünk hát a pályára és folytattuk a meccsek sorát
A következő ellenfelünk a Lucchese együttese volt, akik nagyon jól szervezetten játszottak, összeszedetten, rendszerszerűen. Nekünk azonban sikerült ezt a jól szervezettséget felborítani és réseket találni rajta, így sikerült 3:0-ra ellenük is nyernünk. A harmadik meccsünket a helyi csapat, a Sestese ellen játszottuk. Fizikálisan rendkívül erős csapat volt. Azonban mi akkor már nagy önbizalommal és nagy lendülettel játszottunk, így az ellenfél fizikai fölényét ki tudtuk játszani. A mérkőzés lélektanilag nagyon érdekes volt, mert a pálya széléről olyan érzésem van, hogy hiába vezetünk, ha az ellenfél gólt lő, akkor bedarál bennünket. 3:0-ás állásnál lőttek egy gólt, ránk is jöttek teljesen, azonban a csapat nem roppant össze, egy gyors góllal visszaállította a háromgólos előnyt és a végén 4:1 arányban győztünk. A négy csoport győztese bekerült egy újabb négyes csoportba, ahol szintén körmérkőzések keretein belül mindenki játszott mindenkivel és a gyűjtött pontok alapján dőlt el a végső sorrend. Péntek délután minden gyereket az előre leszervezett olasz család vett magához éjszakára.

Szombat délelőtt 11-től volt az első helyosztó mérkőzésünk
Az öltözőben elmondtam a gyerekeknek, azt, amit már előző este elmondtam pár szülőnek is, miszerint, ne az eredményeket számolgassák, hanem annak örüljenek, hogy a négyes döntőben három különböző nemzet élcsapatainak gyerekcsapatai ellen játszhatunk meccseket. Persze, nyerjük meg a mérkőzéseket, de ne ez legyen az elsődleges cél, hanem a játék, mert nem lehet tudni, hogy ki nézi meg a meccset és egy játékosmegfigyelő nem az eredményt nézi, hanem azt, hogy melyik gyerek milyen megoldásokat hajt végre az adott találkozón – persze nyilvánvalóan az lenne a jó, ha a játék eredménnyel is párosulna. Azt kértem a gyerekektől, hogy élvezzék a játékot és adjanak ki magukból mindent, mutassák meg azt, hogy mit tudnak és tegyék mindezt jókedvvel, játékosan.
Kifutottunk a pályára, újra himnuszok, nagyon jó érzés volt, mert előre megbeszélte a csapat, hogy mindenki a szívére teszi a kezét a himnusz alatt, és meg is tették. A szokásos pacsik után elkezdődött a játék. Cannes csapata volt az ellenfél és az első percekben sikerült őket úgy lerohanni, hogy többet nem is tudtak felállni, 5:1 lett a végeredmény. Óriási öröm volt mind a csapaton belül, mind a lelátón a szülők között. Magam részéről a Cannes előző napi meccseit elnézve ezt az eredményt bravúrnak tekintettem, a számszerű értéket pedig különösen. Felcsillant a tornagyőzelem reménye. Innentől viszont nyugodtan mondhatom, magunknak nehezítettük meg a dolgokat.

Matekóra kezdődött, mindenki elkezdett számolgatni
„Mivel a Fiorentina megverte a Luzzern-t, nekünk kivel, mit kellene játszanunk, a többi meccsnek minek kellene lennie, hogy elsők legyünk?” Erre a nagy számolgatásra lehetőséget adott a torna rendezési menete is, ugyanis délután hatkor, azaz több mint hat óra múlva játszottuk a következő mérkőzésünket. Ezalatt a gyerekek újra elmentek az olasz szülőkkel, ebédelni, akik még ki tudja mi mindent szerveztek nekik.
Mikor eljött a délután, már az öltözőbe menet láttam, éreztem, hogy a gyerekek nincsenek ott koncentrációban, ahol kellene egy ilyen találkozó előtt. Ment a számolgatás, az erőlatolgatás, a találgatás. Minden ész érvem kevés volt, nem tudtam kizökkenteni őket ebből. A bemelegítés katasztrófális volt, a himnuszok sem javítottak a dolgon, látszott a gyerekeken, hogy most jön ki a fáradtság, plusz az esélyesség terhe.

A Luzzern nekünk eset és pillanatok alatt berámolt 3 gólt a kapunkba
Ekkor úgy nézett ki, megsemmisítő vereséget kell velük elkönyvelnünk. Aztán megtörtént a csoda, azok a dolgok, amik miatt érdemes volt kimenni erre a tornára. A balhátvédünk tökéletes napot fogott ki, a párharcai döntő többségét megnyerte, rendre jó döntéseket hozott, szinte extázisban játszott, nagyon tetszett. A bal oldali támadónk, aki eddig végigszunyókálta a tornát, végre felébredt és parádés perceket produkált. A jobboldali védőnk megtalálta a góllövő cipőjét és így szépítettünk. A csapat döntő része, olyan tartalékokat mozgatott meg, amit eddig még nem is láttam tőlük, csak sejtettem, hogy bennük lehet, azonban a hazai közeg ezt eddig nem hozta ki belőlük.
A pályán 3:1-re vesztettünk, azonban mégis olyan tapasztalatokat nyertünk, amiket nem pótol semmilyen győzelem. Érdekes módon, a szülők is a vereség ellenére a meccs pozitív tartalmát látták, azzal a felhanggal, hogy matematikailag még van esélyünk a bajnoki címre, mert a Fiorentina x-elt a Cannes-nal.

Vasárnap délelőtt került sor a döntő ütközetre
Ha nyerünk, és a másik meccsen is számunkra kedvező eredmény születik, akkor tornagyőztesek vagyunk! Már az öltözőben látszott, hogy a gyerekek fel vannak tüzelve és kizárólag az eredményre vannak kondicionálva. Csődöt mondott mindenféle pedagógiai, pszichológiai fogás, legvégső elkeseredettségemben, az utolsó pillanatban levetettem velük a mezt és nagy megrökönyödésükre, felvetettem velük a másik színt. Sajnos ez sem zökkentette ki őket eléggé. A meccset a firenzeiek kezdték jobban, és pillanatok alatt bevágtak két gólt a kapunkba.
Lecseréltem a középső védőt. Amikor lejött, megállítottam és láttam a szemén, hogy teljesen meg van zavarodva, szinte azt sem tudja, hol van. Megpróbáltam megnyugtatni és levenni a válláról a feleslegesen rátett terheket. Lecseréltem egy másik fiút is, aki szintén rezignáltan játszott. Mikor lejött megállítottam, rám nézett és láttam, hogy a két válla fel van húzva, a homlokát ráncolja, és beszűkült szemekkel néz maga elé. Megfogtam a vállát és mondtam neki, hogy eressze le a vállait, húzza ki magát és eressze le a szemöldökét, erre elsírta magát, kitört belőle a feszültség. Pár kedves szóval őt is megpróbáltam nyugtatni. Közben a többiek rájöttek, hogy azért a Fiorentina játékosai is ugyanolyan gyerekek, mint ők, nem tévedhetetlenek, játszottunk, kiegyenlítettünk, 2:2. Aztán a lilák erősítettek és a végén 4:2-re nyertek.
Övék lett a tornagyőzelem.

Az eredményhirdetést elmosta az eső, és az a közel ezer embert, aki kilátogatott oda aznap, beszorult a fedett lelátó alá. A tömeg a kényszerű zsúfoltságban fantasztikusan jó hangulatot csinált, igazi fociünnep volt. A tornán mindenki jól érezte magát, és bár „csak” a harmadik helyen végeztünk, de kincset érő tapasztalatokkal tértünk haza Firenzéből.

Számomra a legnagyobb tanulság?
A játék miatt kell játszani, az hozza az eredményt!
És ez az eredmény nem minden esetben a mérkőzés számszerű végeredménye, hanem az, hogy kiből mit hozott elő az adott találkozó. Az előző cikkben még a Real Madrid példáján keresztül mutattam be ezt a folyamatot, most azonban a saját bőrömön tudtam megtapasztalni… ami még most is libabőrös, ha a csapatnak ezekre a nagyszerű, felemelő pillanataira gondolok.

Gratulálok srácok!:)

Kun István

Csodavárás - Kiválasztás 2:0

Nemrég abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy VIP belépővel vehettem részt a Puskás-Suzuki Kupa döntőjén, és a Videoton csodálatos stadionjában, élőben tekinthettem meg a helyosztó mérkőzéseket. A VIP szekcióban jelen volt a Magyar labdarúgás színe-java, nagyon sokan kíváncsiak voltak a mérkőzésekre.

A legérdekesebb összecsapás a döntő volt, ami a Real Madrid és a Budapest Honvéd csapatai között zajlott. A VIP páholyban érdekes volt hallani a szakértő kommentárokat a mérkőzés kapcsán, és volt szerencsém néhány közvetlen információ megszerzésére a Real öltözőjéből is.

A mérkőzés előtt az öltözőben szépen összehajtva ki volt készítve minden játékosnak a helyére a felszerelése. A játékosok csendben, fegyelmezetten öltöztek és hallgatták végig a mérkőzés előtti taktikai utasításokat. Aztán kimentek a pályára és felszabadultan játszottak, kiosztottak a Honvédosoknak csak az első félidőben vagy 15 kötényt. 1:1-es félidejű eredmény után, a második félidőben kiállított a bíró két madridi játékost is. Azt a játékost, akit másodjára állítottak ki, provokálták a Honvédos fiúk, ő meg felvette ezt, majd miután a bíró piros lapot mutatott fel neki, elkezdett hevesen reklamálni és megpróbálta megvédeni az igazát – teszem hozzá csendben, jogosan. A heves reklamálása közben a masszőr odament és megpróbálta lehozni a gyereket a pályáról, de az csak tovább folytatta a heves reklamálást, kiabálva, mutogatva. Ekkor az edző odasétált, rátette a kezét a játékos vállára, az ránézett, vett egy nagy levegőt és befejezve a reklamálást, besétált az öltözőbe. A Real kettős emberhátrányban játszotta végig a maradék 20 percet, különösebben nem jöttek zavarba, gyorsan megtalálták a játékukat és a Honvédnak kettős emberelőnyben sem volt gólhelyzete.

A mérkőzést végül is büntetőkkel a Budapest Honvéd akadémistái nyerték és ezzel a Puskás-Suzuki kupát is. Annak a 17 éves gyereknek pedig, aki hevesen reklamált ki kellett állnia az öltözőbe a többiek elé és bocsánatot kérni tőlük, hogy a viselkedésével ilyen nehéz helyzetbe hozta a csapatát.

De hogy lehet az, hogy az öltözőben vasfegyelem van, majd rá pár percre kint a pályán olyan könnyed és profi játékosság, ami minden igényt kielégít? A válasz a kiválasztás. Az a játékos, aki nem tudja betartani ezeket a dolgokat, egyszerűen nem kerülhet be a csapatba. A hisztiző játékos is abban a pillanatban, ahogy az edzője odament hozzá, tudta, hogy kb. 100-an állnak sorba a helyére, és ha nem azt teszi, ami a feladata, szemrebbenés nélkül lecserélik.

Jól látható, hogy az alkalmasnak ítélt játékosok ilyen esetek miatt tudnak bekerülni a nagycsapatba a tartalék vagy fiókcsapatokból. A kiválasztás teszi lehetővé a Real Madridnak, hogy nyugodtan elmondhassa: nem számít az eredmény! Feljöttek az első félidőben egy taktikával azt megoldották, feljöttek a második félidőben egy másik taktikával – ez a helyszínen nézve a mérkőzést szemmel látható volt – majd az első kiállítás után egy új taktikai feladatot kellett megoldaniuk a mérkőzésen belül, illetve a második kiállítás egy újabb változtatást, egy újabb megoldandó feladatot hozott nekik a játékban. Megoldották, nem kaptak gólt kettős emberhátrányban sem. És, hogy büntetőkkel elvesztették a kupát? Az nem nagyon érdekelte őket, a meccs végén sokkal inkább a rend helyreállításával voltak foglalva, mint a mérkőzés elvesztése feletti búsulással. A feladatukat megoldották, aztán, hogy ez hozza-e magával az eredményt, az már más kérdés. Ha igen, akkor nagyon örülnek, ha nem, akkor sem dől össze a világ, ők a folyamatot nézik és nem a pillanatnyi állapotot.

Nálunk az edzők azt mondják, utánpótlásban nem számít az eredmény. Mivel nincs kiválasztás, ezért ezt teljesen jogosan mondják. Elvisznek egy meccsre mindenkit, akik a csapatukban edzésekre járnak, köztük azokat is, akik nem azon a szinten vannak, amilyen versenyre mennek. Beállítják őket, sőt gyakran ugyanannyi játékidőt biztosítanak nekik, mint azoknak a gyerekeknek, akik a nekik megfelelő szintű versenyen vannak. Várható így eredményesség? Ilyen esetben milyen sikerélménye van az egész csapatnak és azon belül a különböző szintű játékosoknak? Egy ilyen mérkőzés alapot ad a szülőknek arra, hogy egymás gyerekeiről véleményt alkossanak, ítélkezzenek. A jó kiválasztással minden gyereket a tudásának megfelelő versenyhelyzetbe lehetne hozni, és akkor sikerélményhez jutna – egy ilyen versenyhelyzetben pedig a szülőknek sem lenne okuk az ítélkezésre.

Ameddig nem történik semmi, és nem lesz kiválasztás a labdarúgásunkban, addig marad a csodavárás és marad az öröm, hogy tizenegyesekkel megvertük a Realt, bár 20 percig kettős emberelőnyben voltunk és ennek ellenére nem tudtunk gólhelyzetet kialakítani.

Csodavárás – Kiválasztás 2:0

Kun István