A kiordibált tüdő esete Tóth Matyival

"A fiatal íjász, aki több íjászversenyt is nyert zsinórban, egy alkalommal hírül vette, hogy létezik egy öreg zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva a saját tudásában, felkereste és magabiztosan versenyre hívta a mestert.

A fiatal íjász nagyon ügyes volt, az első lövéséből telibe találta a céltábla közepét, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.

- Szeretném látni, képes vagy-e hasonló teljesítményre?- mondta az öregnek.

Az öreg mester nem vette elő az íját, hanem elindult az erdőbe és kérte a fiatal íjászt, tartson vele. A fiatalember kíváncsi természet lévén, követte az öreget a hegyekbe. Egy mély szakadékhoz értek, melyen csak egy keskeny, bizonytalanul ingó, csúszós fatörzs vezetett keresztül. A mester fellépett a fatörzsre, besétált a szakadék közepére, elővette az íját, kinézet a túloldalon egy távoli fát, majd könnyed mozdulattal belerepítette a nyílvesszőjét.

- Most te következel! - mondta.

A fiatal íjász rémülten nézett a szakadékba, nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen. A mester azt mondta:

- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti."

(Zen-történet)

Balogh Béla „A végső valóság” című könyvében azt írja: „Ebben az Univerzumban a döntő bizonyítékot mindig az egyéni élmény jelenti, ez az élmény pedig mindannyiunk számára különböző. Más szóval: objektív, a megfigyelőtől független valóság nem létezik.”

Ugyan ebben a könyvben leír még egy olyan megfigyelést, amit bárki megtapasztalhatott már saját maga is. Egy parkban egymás mellett sétál két ember, az egyik nagy kutyabarát, a másik egy gyerekkori élmény miatt retteg a kutyáktól. Ekkor arra lesznek figyelmesek, hogy egy nagy fehér kutya rohan feléjük. Vajon mindketten ugyan azt látják? Aligha. Aki szereti a kutyákat, az teljesen feldobódik, alig várja, hogy a kutya megérkezzen és megsimogathassa. Az, aki fél a kutyáktól, teljesen megmerevedik és elönti a pánik, a menekülés lehetőségét keresi.

Mindenkinek lehet más a véleménye ugyanarról a dologról, nem kivétel ez alól a gyerekfoci sem. A focimeccset ahány ember nézi, annyiféle véleménye, képe van a játékról, nem létezik a megfigyelőtől független valóság: mindenkinek az a valóság, amit ő lát.

Pár héttel ezelőtt egy gyerektornán voltam a csapatommal, és a mérkőzésünk közben felfigyeltem arra, hogy a mögöttem lévő pályán teli tüdőből ordít az egyik edző. „Én a tüdőmet kiordibálom Matyi, és te még sem érted meg, hogy mit kellene csinálnod!?” Gondoltam megnézem egy kicsit, hogy mi is a nagy ordibálás lényege. Megfigyeltem, hogy az edzőnek volt egy elképzelése a játékról, de Matyi nem azt látta és nem azt a megoldást választotta, amit az edzője elképzelt. Látható volt az is, hogy a gyerek jó dolgokat csinál, ennek ellenére még is leszúrta az edzője, mert nem azt tette a gyerek, amit ő kívánt tőle.

Amennyiben figyelembe vesszük a fentiekben leírtakat, akkor rájövünk arra, hogy az edző és a játékos másképp látták ugyanazt a szituációt és mivel az edző nem volt képes átlátni azt, hogy nem csak az ő általa észlelt valóság lehet igaz és jó, ezért a hangerővel pótolta hiányosságait. Matyi láthatóan nem értette az edző kirohanásait, hiszen ő belülről, a pályáról másképp látta a szituációkat. Az ő megoldásai és választásai is igazak voltak.

A tudatosság alacsonyabb szintjén álló ember hajlamos arra, hogy saját, egyéni „valóságát” az egyetlen abszolút igazságnak tekintse. A legtöbben teljesen meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és ez bizonyos értelemben valóban így van. Így aztán tökéletes az illúzió. És rengeteg a vita és a veszekedés.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy egy felnőtt embernek kellene több tudatossággal rendelkezni, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek sokkal jobban és egyszerűbben látják a világ dolgait és ebbe természetesen beletartozik a foci is. Nem szégyen a gyerekektől tanulni. Vagy, ha ezt már nem is vállaljuk fel, akkor legalább arra figyeljünk, hogy ne kerüljünk nyílt vitába velük a mérkőzésen. Akár milyen hangosan is mondjuk, ha a gyerek nem úgy látja, ha nem egyezik a mi valóságunk az övékével, akkor nem fogja érteni.

(Felmerülhet, hogy amennyiben én tanítom a gyerekeket focizni, akkor, hogyan történhet meg, hogy teljesen másként látja a játékot? Ez a kérdés azonban az oktatás módszertanának köréből újabb kérdéseket vet fel, amelyeknek a megválaszolása már túlmutat ennek a blogbejegyzésnek a méretein.)

Tudatában kell lennünk: edzőként és szülőként el kell fogadnunk, hogy a gyerekek mást látnak a pályán belülről, mint mi a pályán kívülről. Ha feltételezzük, hogy minden gyerek jót akar csinálni a pályán, akkor arra is rá kell jönnünk, hogy felesleges a mérkőzés közben bekiabálnunk a saját valóságunkat, hiszen azt mi látjuk és nem a gyerek. Felül kell emelkednünk magunkon és hagynunk kell kibontakozni a gyerekeket, ha azt akarjuk, hogy jó focisták legyenek, muszáj megengednünk nekik, hogy önmaguk legyenek!

Ez ám az embert próbáló feladat.

Jó, hír, hogy itt az egész szezon, hogy gyakorolhassuk ezt, és ezáltal mi is fejlődjünk, tudatosabbak legyünk, a gyerekekkel együtt – a gyerekekért!