Csodavárás - Kiválasztás 1:0

Hazánkban a futball kiválasztás-rendszerének megreformálása mindennél sürgetőbb. Azonban amennyire kardinális, legalább annyira tabutéma is a szakmai berkekben. Ez persze meglátszik a magyar labdarúgás gerincén is: az emelt fővel futballozó, a nemzetközi sikereire büszke magyar futballcsapat képe jelenleg utópia.

De miért van ez így? A focira való alkalmasság, a kiválasztás, és a beválás összefüggései egyszerűek, az eredmény és sikerorientált játék alapjainak megértéséhez nem kell agytrösztnek lenni! Hogy ezt bizonyítsam, a mai bejegyzésben párhuzamot húzok a kiválasztás és a munkapszichológia között. Ez utóbbi tételeivel egyszerűen és gyönyörűen szemléltethetem számodra, hol szorul leginkább nagygenerálra ma a magyar labdarúgás.

Te, mint egy sikeres vállalat elnöke

Cégedben húsz új munkalehetőséget kínálsz, vagyis húsz alkalmas embert keresel különböző pozíciók betöltésére. A húsz betöltendő állásra száz jelentkezőtől kapsz önéletrajzot. A száz jelentkezőből nyolcvan munkás felel meg a feltételeidnek és ebből a nyolcvan alkalmas emberből, te kiválasztod a húsz, szerinted legmegfelelőbbet a szabad munkahelyek betöltésére, míg azt a hatvan munkást, akit nem vettél fel, elhelyezed a céged egy adatbázisában.

Telik az idő, és a húsz újonnan munkába állt emberből kettő nem válik be valamilyen oknál fogva. Elemzed, mi az oka annak, hogy nem vált be ez a két munkás, majd előveszed az adatbázist, és az elemzésed figyelembe vételével – finomítva a kiválasztáson – kiválasztasz újabb másik kettőt a be nem vált munkások helyére a hatvanas listából.

Ez az a folyamat, amit a sikeres vállalatok a munkaerő piacról történő kiválasztásánál alkalmaznak, hogy beosztottaik minél jobban megfeleljenek, beváljanak és ezzel együtt nagyobb profitot termeljenek a cégnek – azaz neked is.

Te, mint egy hatékony utánpótlás futballcsapat edzője

Csapatodba húsz új játékost keresel. A húsz betöltendő posztra száz gyerek jelentkezik. A száz gyerekből nyolcvanan vannak, akik megfelelnek az általad elvárt feltételeknek és ebből a nyolcvan alkalmas srácból – figyelembe véve a csapat stílusát, a játszani kívánt játékrendszeri követelményeket, az ehhez szükséges technikai, taktikai és fizikai képességet – te kiválasztod azt a húszat, akik szerinted a legmegfelelőbbek. A kimaradó 60 játékost együttműködő csapatokban helyezed el.

Telik az idő, és a csapatban két játékos van, aki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, ők kikerülnek a csapatodból. Elemzed, mi az oka annak, hogy nem vált be ez a két játékos, majd az elemzést figyelembe véve – finomítva a kiválasztáson – az együttműködő csapatokban elhelyezett hatvan játékos közül kiválasztasz két újabb gyereket.

Ez az a folyamat, amit a scouting rendszer alapján működő futball csapatok alkalmaznak. Folyamatosan keresik az alkalmas játékosokat, belőlük válogatva ki azokat a focistákat, akik a „beválást”, a jó játékot, a győzelmeket, a sikert adják a klubnak, a csapatnak – és neked is.

Ugye, hogy egyszerű, hatékony, és logikus a kiválasztási folyamat?

Nos, akkor jól jegyezd meg, mert ez az, amit a hazai utánpótlás klubok egyáltalán nem követnek! Magyarország más. Itthon máig, a közoktatásnál már jól bevált ”mindenki jöjjön, legyen mindenki egyforma, a tehetsége majd úgy is megmutatkozik az évek során” elvet alkalmazzuk. A közoktatásnak az a feladata, hogy mindenkit azonos feltételekhez juttasson, és ez a folyamat a Gauss görbén jól kivehető.

A baloldali, átlag alatti 2,3%-os sávból a harang rész az átlag alatt lévő baloldali 13,6%-ba, illetve a baloldali 34,1% alatti részbe hozza fel a gyerekeket. Szintén cél a közoktatásban dolgozók számára, hogy a harang alatti, azaz az átlagos rész alatt szereplő gyerekek ne csússzanak ki a baloldali átlag alatti 2,3%-os sávba. A tehetségek kibontakoztatását már nem tartja a rendszer célnak, hiszen a közoktatásnak pont az a lényege, hogy a gyerekek jó átlagot hozzanak, tehát végezzék el az általános iskolát, majd érettségizzenek le.

Ezzel szemben a profi sportban az a cél, hogy a harang rész jobb oldala alatt lévő 34,1%-os sávból a harang jobb oldala alatti 13,6%-os, illetve a harang bal oldalán lévő átlag feletti 2,3%-os sávba juttassák el a játékosokat. Az élsport szereplői azon dolgoznak, hogy az ábra jobb oldalán lévő 2,3%-os átlag feletti sávból ne csússzanak vissza a játékosok a harang alatti átlagos területekbe.

A két cél közötti különbség jól látható

A futballban a legtöbb játékos a harang alatti átlagos részbe tartozik, őket nevezzük alkalmasnak a sportra, közülük kellene kiválasztani azokat, akik be fognak válni a csapatban és szállítják a jó játékot és az eredményeket. De hazánk szakemberei nem vállalják fel a kiválasztást a gyereklabdarúgásban. Talán, mert félnek a hibázás lehetőségétől. Így viszont nem fejlődünk, és valójában ezzel követjük el a legnagyobb hibát! Arc nélkülivé vált a focink, középszerű játékosokat képzünk, mert nem érdeke a rendszernek az egyéniségek képzése és az egyéniségek kibontakoztatása. A gyerekfociban a „mindenki focizzon, és nem számít az eredmény” elv csapdába ejti a kiválasztási folyamatot, nincs kiválasztás, csak az a lényeg, hogy a lehető legtöbb gyerek bekerüljön a harang alatti statisztikailag átlagos, azaz a focira alkalmasak közé.

Láttál már úszógumiban vízilabdást?

Nem hiszem. A vízilabdában nem viszik el azokat a gyerekeket a meccsre, akik nem tudnak elég jól úszni, ilyen egyszerű. A futballban tapasztalható szubjektivitással szemben, itt egyértelmű objektivitás tapasztalható. A vízilabda utánpótlásmeccsen a játékosok kiválasztásánál nem lehet szempont, hogy a gyereknek kik a szüleik, vagy, hogy a kis vízilabdázó szimpatikus-e vagy sem. Az objektivitás eredménye pedig jól látható a magyar vízilabda történetében.

Labdarúgásunkat mai napig beteg elv nyomorítja

„Futkározni és a labdát rugdalni bárki tud, és mivel úgy sem számít az eredmény, ezért mindenki vegyen részt a meccseken.” Eredményeket akarunk? Nézzünk szembe vele! Az alkalmas gyerekek közül muszáj kiválogatnunk, hogy melyik gyerek milyen szintű csapatban tud játszani. A gyerekeket oda kell irányítanunk a tudásuknak megfelelő edzésekre és versenyekre, és azokon kell szerepeltetnünk. Így, és csak így van értelme annak, hogy mindenki focizzon.

Jelenlegi hozzáállásunkkal arra számítani, hogy egyszer felegyenesedik, és újra erőre kap a hajdanán világhírű, tradicionális magyar labdarúgás nem más, mint csodavárás.

Kun István