2010. október 26., kedd

Az igazi vesztes

Papírforma szerint nekünk kellett volna nyernünk - ezt az ellenfél is valószínűleg így vélte
Már a bemelegítésnél látszott; a langyos vízben evickélve minél kevesebb kapott góllal szeretnék megúszni a játékot.
Szép remények, kezdőrúgás, mi támadunk, ők védekeznek.
Sorra dolgozzuk ki a helyzeteket… és rendre kihagyjuk.
Telik az idő és a nálunk elvesztett önbizalom csapódik az ellenfélnél.
Működésbe lép a futball alap törvényszerűsége: a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát.
Rögtön megérkezik erre a konkrét bizonyíték is, egy előre vágott labda után a védelmünk megingásából megszülető első bekapott gól képében.
A srácaim összeszedik magukat, még a szünet előtt egyenlítenek.
A második játékrész elején a vezetést is átveszik, visszaáll hát a világ rendje.
Mi támadunk, ők védekeznek…
…és mi újra mindent kihagyunk.
Ők pedig megint rúgnak egy gólt. 2:2.

Nem adjuk be a derekunkat
A nagy támadásrohamok ellenére mégis egy kontrából megint a hazai csapat jut előnyhöz, hét perccel a meccs vége előtt. 3:2.
Itt jön el a pillanat, az ellenfél edző párosa elkezdi időhúzó jelleggel egyesével pályára küldeni a gyerekeket - mint egy felnőtt meccsen.
Az utolsó percekben mégis beszorítjuk őket, saját tizenhatosukról sem tudnak kijönni.
Feszült pillanatok, a két edző teljesen el van foglalva azzal, hogy irányítsa a pályán lévőket…
…így esik meg, hogy elfelejtik becserélni az utolsó gyereket.

A bíró lefújja a meccset
Kikapunk.
Az ellenfél gyerekei és edzői örömujjongásba kezdenek, berohanva a pályára ölelik, csókolják egymást.
Kivéve egy valakit.
A pálya szélén eddig lelkesen de hasztalan melegítő fiút.
Az utánpótlás nagypályás csapatoknál nem véletlen dívik egy szokás
Mindenkit legalább 20 percet játszatni kell a csapatban aki átöltözött!
Kell, hogy edzéshatás érje, hogy mérkőzésrutint szerezzen.
Az én csapatomban ez természetes.
Minden meccsen így teszek függetlenül a későbbi eredménytől, hiszen akit elhívok egy meccsre, az teljesített annyit a heti edzésen, hogy megbízhatok benne és nyugodtan játszathatom.
Lehet, nem lesz hasznára a csapatnak, viszont hátráltatni sem fogja és a cseréknek is kell a mérkőzésszám, különben hol szerezne tapasztalatot?

Most is mindhárom cserémet kihasználtam
Az ellenfél három tartalék játékosa is szinte végig melegítette a pálya mellett az egész második félidőt, de csak ketten játszhattak közülük.
Érthető, hogy most az a fiú, aki a nagy izgalomban végül nem lett becserélve teljesen le van taglózva.
Nem vehetett részt egy nagyszerű győzelemben.
Még csak egy fél percre sem léphetett pályára.
Mint akit leütöttek, úgy kóvályog a pálya szélén, a többiek boldogan ölelgetik egymást, még ő egy 15 éves fiatal férfi minden keservével a könnyeivel küszködik.

Eltelt pár perc mire észrevette az egyik edző
„Ugye nem baj, hogy most nem tudtál pályára lépni? De láttad, hogy micsoda kemény végjáték volt? És győztünk! Ez a lényeg! Legközelebb te is beállsz, rendben?”
Mit is válaszolhatott volna?
Persze, nem gond, rendben – s közben nyelte a könnyeit.
Mi kikaptunk, ezt csak magunknak köszönhetjük, nincs is mit ragozni.
De a másik oldalon vajon felmerült egy pillanatra is, hogy ilyen áron is megérte-e a győzelem?
Vajon az az utolsó pillanatig reménykedő és végül hatalmasat csalódó, önmagát mellőzöttként és kiközösítettként érző kamasz miután hazament hogyan feküdt le?
Mire gondolt?
Lement a következő héten is edzésre?
Néztem, és összefacsarodott a szívem.

A győzelem fontos
Edzőként azonban a gyerekek játékának igazi célja az, hogy mindenki érezze jól magát, tanuljon valamit és fejlődjön valamilyen képessége.
Annak a srácnak, aki nem kap a csapatban lehetőséget a bizonyításra, az együttes győzelmének öröme nem pótolja a lelkén esett csorbát, s egyhamar nem mossa ki belőle a kirekesztettség keserű ízét, emlékét.


A sporttal edzőként a gyerekek személyiségét, nem a frusztrációs falat kell építenünk -
három a magyar igazság kollégák, legközelebb ne felejtsétek!


Kun István

2010. október 11., hétfő

Hogyan vélekednek a tehetségről a sporttudósok?

A tehetség fogalmát már több bejegyzésben is feszegettem ezen az oldalon, többek között a múlt héten is a Mindentlátó szem című írásban. Abba a káoszba pedig, ahogy a tehetségről a sporttudósok vélekednek, hogy mennyire nincs egységes kép és ez miért okoz nehézséget a gyakorlatban, az alábbiakban ugorhatsz fejest...

  • Bloomfield (1994) szerint sok, relatív kicsi ország sporttudósa és edzője gondolja, hogy a tehetség meghatározás alapvetés a sportágfejlesztési programjukban. Ezekben az országokban felvetődik a kérdés, hogy van-e elegendő létszám elérni a világelit szintjét ugyanúgy, mint a nagy népességű, de kiválasztódás útján szelektáló országokban?
  • Bompa (1985) megemlíti, hogy a természetes kiválasztódás lassú és esetleg nem megfelelő sport választásához vezet. Így a sportolók nem tudják elérni a természet adta teljesítőképességükben rejlő lehetőségeket.
  • Peltola (1992) leírja, hogy a verseny maga a legjobb forma tehetség meghatározásához, versenyzés közben lehet jól érzékelni a legjobb teljesítményt, és a tehetség kiteljesedését a maga által választott sportágban.
  • Több szerző is megemlíti (Baur 1988, Hahn 1990, Hoare 1995, és Bompa 1985), hogy a rendszeres és szisztematikus tehetség meghatározás a világon mindenütt a sport része .
  • Gabler és Rudolf (Révész 2008) szerint azokat tekinthetjük tehetségesnek a sportban, akik különböző életszakaszokban olyan testi és pszichés feltételekkel rendelkeznek, amelyek a véletlenszerűnél erősebben valószínűsítik a későbbi magas színvonalú sportteljesítményt.
  • Harsányi (1992) az atlétikai tehetség kapcsán azokat tekinti tehetségesnek a sportban, akiknek öröklött fizikai, pszichológiai, antropometriai, motoros, szociális képességei az adott fejlődési szinten-megfelelő fejlesztő folyamatot feltételezve- a legnagyobb valószínűséggel biztosítják a jövőbeli magas szintű sportteljesítményt. Harsányi a sporttehetség hátterében több tényezőt is felsorol és elgondolása szerint az öröklött tulajdonságok a környezet fejlesztő hatásával lép interakcióba és fejti ki hatását a tehetség érdekében.
  • Frenkl (2003) hasonló komplex szemlélettel közelít a témakörhöz. Véleménye szerint az ember, mint bio-pszicho-szociális lény a maga teljességében vesz részt a sporttevékenységben, így a sportteljesítmény mind a fizikai, mind a szellemi tulajdonságok, kvalitások, mind pedig a társas tényezők által meghatározott.
  • Child (2004) is az átlagosnál magasabb szintű teljesítményt tartja a tehetség mutatójának a környezet és a társadalmi hatások szerepét kiemelve.
  • Nádori (1986) szerint a sporttehetség az, aki ugyanazon munkavégzés mellett eredménye látványosabb, illetve a terhelést jobban bírja, rövidebb idő alatt regenerálódik, a mozgástanulás során a technikai elemeket gyorsabban sajátítja el, és ezeket jobban alkalmazza társainál. Ez a meghatározás a teljesítmény alapján dönt arról, hogy ki a tehetséges, vagyis az a tehetséges, akinek ez az eredményein meg is látszik.
  • Rókusfalvy (1985) úgy véli azok a sportolók tehetségesek, akik a téthelyzetben a szituációkat kiválóan oldják meg.
A fent említett szerzők mind sajátos nézőpontból próbálják meghatározni a sporttehetség fogalmát. Az én tizenhárom éves edzői tapasztalatom az, hogy a tehetséges sportoló, szorgalmas, kitartó és természetesen rendelkezik a választott sportjának megfelelő fizikai mutatókkal, a sportágra jellemző technikai és taktikai tudással és mindemellett mentálisan stabil állapotban van.
  • Fleishman (1972) szerint a sporttehetség általános fogalma mára sportáganként differenciálódik. A labdarúgásra történő kiválasztásnak a szempontrendszerét a nemzetközi és a hazai szerzők is hasonlóan látják, a különbségek abból adódnak, hogy melyik ország, mit tart hangsúlyosabbnak a labdarúgás technikai-taktikai repertoárjából.
A legszembetűnőbben ezeket a folyamatokat a nagy európai bajnokságok (Angol, Olasz, Spanyol, Német, Francia) elitcsapataink a szelekciós módszerein keresztül világíthatjuk meg. A tőkeerős klubok gyakorlatilag a pénztárcájuk mértékéig alakíthatják a saját csapatuk arculatát (Maguire, Pearton 2000). Szintén a gazdasági okok vezettek oda, hogy a klubok kezdik felismerni, hogy a saját utánpótlás kinevelése hosszú távon jobb befektetés, mint a készen megvásárolt felnőtt profi játékos. Ennek megfelelően megpróbálják a gyerekekről minél fiatalabb korban eldönteni azt, hogy ki a tehetséges a futballban és ezeket a gyerekeket behelyezni egy képzési folyamatba (Reilly, Bangsbo, Franks, 2000).

A kutatók azonban rámutatnak arra a tényre, hogy a labdarúgás egy csapat sportág, ami nehezíti a kiválasztás folyamatát. Szemben az egyéni sportolók kiválasztásával valószínűleg nem lehet találni egy olyan mérési eljárást, ami biztosan megmutatja a tehetséget. Ehelyett arra törekszenek, hogy minden csapat a saját stílusát határozza meg, ezeknek a stílusoknak a stílusjegyeit keresse és próbálja azonosítani minél hamarabb a játékosoknál. Az így kiválasztott játékosok bekerülnek az adott klub képzési folyamatába. Ebből a több száz stílusjegyből azonban nyolcat használnak a legtöbbször az edzők és a kiválasztással foglakozó szakemberek: vizuális keresési stratégiák, döntéshozatal, anticipáció, motiváltság irányultsága, rúgás pontossága, labdavezetés, aerob és anaerob állóképesség. Ezt a nyolc karakterjegyet három speciális kategóriába lehet sorolni: fiziológiai, pszichológiai és futball specifikus kategória (Williams, Reilly 2000).

Úgy vélem, hazánkban nagy szükség van a labdarúgó tehetség pontos meghatározására, tudományosan megalapozott kiválasztására. Az ország méretei és a lakosság lélekszáma, ezen belül a labdarúgók, igazolt versenyzők száma nem engedheti meg a labdarúgás sportvezetőinek, hogy figyelmen kívül hagyják azt a tényt, miszerint minden gyereknek a tudásának megfelelő helyre, kellene kerülnie. Tehát a legtehetségesebb gyerekek kerüljenek a legjobb körülmények között dolgozó klubokhoz, a legjobb szakemberek, edzők és tanárok irányítása alá.

Kun István
Loading...