Középszerűségtől a kiválóságig

Nemrég teremtornán szerepeltem a csapatommal. Ügyes gyerekek, jól is játszottak, hiszen 7 meccsből 5-öt megnyertek, 1-et elveszítettek, 1-et pedig döntetlenre hoztak. Rúgtak 32 gólt, ami több mint 4 gólos meccsenkénti átlagot jelent. Mégis, csak az 5. hely lett meg.

Miért?

A válasz, a középszerűség.

A csoportban 3 csapat versengett az első két továbbjutó helyért. A csoportban lévő másik négy meccsét mindenki hozta. Az egyik mérkőzésen 1:0-ra vezettünk és úgy tűnt, hogy ez nagyon sok gólos győzelem lesz, nekünk. Azonban a helyzetek sorra kimaradtak és a futball íratlan szabályai szerint az ellenfél fordítani tudott és a végén 1:2-re kikaptunk (!). Maradt a másik mérkőzés, amit amennyiben megnyerünk, tovább megyünk a döntőbejutásért folytatott játékban. 2:0 ide, szenzációs játék, a csarnokban mindenki elkönyveli magában a győzelmet, azonban a gyerekek valami miatt leállnak, az ellenfél feljön, 2:3-ra fordít aztán az utolsó pillanatban megmentjük az egyik pontot 3:3. Ez viszont kevésnek bizonyult a legjobb négy közé jutáshoz. Maradt a vigaszmeccs az ötödik helyért. Hullámzó játékkal, de ezt mégis magabiztosan nyertünk 5:3-ra. Így lett meg az ötödik hely.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy két győztes állásból egyszer sem sikerült befejezni győztesen a mérkőzést? A technikai tudás? Az erőnlét döntött? Nem.

A gondolatok, amik a játékosok fejében kavarogtak.

Mert a győzelmet is meg kell tanulni.

Nem elég azt hinni, hogy 2-3 gólos előny elegendő, ezt az előnyt meg is kell tudni tartani. Amikor elhiszi a csapat magáról, hogy ezt a meccset már megnyerte, akkor abban a pillanatban már el is veszítette. A fókusz lekerül a célról, elkalandozik a figyelem, a figyelem lanyhulásával pedig óhatatlan bomlik a játékfegyelem. Olyan dolgokat kezdenek a gyerekek tenni, ami nem tartozik a mérkőzéshez. Aztán már csak a görcsös erőlködés marad, mert elúszik az eredmény. 

"Ha egy játékos stílusa nem simul az együtteséhez és ezen oktatás szoktatás ellenére sem tud rövidesen változtatni, úgy az annak a jele, hogy ösztönös megnyilvánulásokkal állunk szemben. Ilyenkor helyesebb, ha a játékost a csapatból kihagyjuk, és szabad utat engedünk neki a máshol való esetleges érvényesülésre." Holits Ödön, 1936

Mi az oka annak, hogy ezt a letisztult, érthető, tettért üvöltő gondolatot nem alkalmazzuk a mai kiválasztásnál? Az, hogy máig nincs minőségbiztosítás a labdarúgásunkban, nincs a kluboknak egységes képzési terve, vagy ha van is, az nem tartalmazza azokat a minőségellenőrzési pontokat, amelyek alapján a szülők és a gyerekek tájékozódni tudnának az aktuálisan bírt tudásszintről. 1981-es Verebes féle Győr játéka óta nem történt semmilyen innováció a futballunkban és az is csak elszigetelt jelenség maradt, nem terjedt ki az általános labdarúgó közvéleményre.

Mondjuk ki: Magyarországon nincs minőségbiztosítás a labdarúgásban.

Képzési rendszerünkben nem szokás a felelősséget felvállalni, az edzők nem szólnak (nem szólhatnak), nem mondják (nem mondhatják) meg időben a szülőknek és a gyerekeknek, hogy milyen hiányosságaik vannak és ezekre a hiányosságokra milyen megoldásokat tud kínálni (ha tud) az adott klub.

Az 1920-as évek végén volt egy kisebb hullámvölgy a magyar foci sikerességében.

Az akkori elemzők arra a megállapításra jutottak, hogy a funkció nélküli cselezgetés, passzolgatás elvonja a játékosok figyelmét a futball lényegétől, a góllövéstől. Mivel tudjuk, hogy csak azt tudja egy gyerek végrehajtani a mérkőzésen, amit már megtanult az edzésen, adja magát, hogyha az edzésen nem tanul meg kiváló lenni, nem tanulja meg a győzelmet, akkor középszerű marad és eltér a futball lényegétől, a góllövéstől és a mérkőzés megnyerésétől! Az elemzők akkor megoldásként a stílustechnika megtanítását jelölték meg, azaz funkció nélküli technikai elemek gyakorlását elutasították.

Mit gondolsz, ma egy hazai gyerekfoci edzésen az edző - klubtól függetlenül - mennyi funkció nélküli technikai elemet oktat? Egyáltalán, van a kluboknak stílusuk? Mert hiszen ez lenne az igazán lényegi kérdés!

Ha nincs, kérdem én, mi alapján válogatják a csapatukba a játékosokat?

Mi alapján szervezik meg a csapat játékát?

Mi alapján tervezik meg az edzéseket?

Ha össznépileg mindig ugyanazt és ugyanúgy sütjük, miért hőzöngünk unalomig azon, hogy végül mindig ugyan az kerül a tányérunkra?

Egy kedves barátnőm most települ haza Angliából négy és fél év után.

Ő azt mondta, nem azért tanult éveken át, nem azért szerzett hazai és nemzetközi tapasztalatot a saját szakmájában, hogy utána a tudását itthon gombokra váltsa. Szereti a hazáját, csak minőségi munkát (minőségbiztosítás) hajlandó végezni, és nem azért teszi, hogy abból mások meggazdagodjanak.

Igaza van.

Én 14 éve vagyok gyerekfoci edző. Ilyen irányú iskolákat végeztem (testnevelő tanári diploma, labdarúgó szakedzői diploma, UEFA “A” Licence diploma, PhD képzés sporttudományban), aktívan követem három nyelven a nemzetközi szaklapokat, csak ebben a témakörben dolgoztam és ebben akarok dolgozni továbbra is. A kezem alól kikerült első pár korosztály gyerekei ma már felnőtt labdarúgók, akik között van válogatott, külföldön játszó, és a magyar NBI-ben játszó futballista is. Mulatságos is lehetne akár, hogy az első négy évben 15 ezer forintért dolgoztam havonta, aztán ez „megugrott” 30 ezer forintra, majd most, 14 év szakmai tapasztalat után, főállásúként, havi 130 ezer forintot osztok be.

Attól az embertől, aki az életét teszi fel a gyerekfocira, egy ilyen felelős dologra és utána ennyi megbecsülésben részesül, vajon elvárható-e hogy ne szürküljön bele a „mezőnybe”, hogy ne váljon középszerűvé? És vajon mekkora tehetséggel, kitartással kell bírnia annak a kisgyereknek, aki a stílustalan fociklubok befásult edzőinek, és a valódi célt nem néző, unalmas, fantáziátlan edzéseknek az áradatában mégis képes magát feltornázni a többi fölé?

Addig, amíg nem lesz stílus, az lesz, ami ma van; stílustalanság, középszerűség.

Pedig saját tapasztalatból mondom: a magyar gyerekek ugyanolyan jók, mint a német, spanyol, olasz, holland, angol, portugál, brazil, argentin, francia gyerekek, csak hát a mieink stílus nélkül már a semmitmondó edzésekbe egyszerűen beleszürkülnek. Hatalmas elvárások mellett unalmas, megfáradt, színtelen, szagtalan, ízetlen “játékot” tanulnak, amit várhatóan –az elvárásokkal együtt - ők is majd tovább adnak saját gyerekeiknek.

"Amíg jobban félünk a változástól, mint a megszokott rossztól, addig minden marad a régiben."

Dave Ramsey szavait saját bőrömön tapasztalom nap mint nap, azt, hogy középszerűségben tartja a magyar focit az újdonságtól való félelem. Mikor egy edzésen másként teszek, mint a megszokott edzésmódszerek, az eredményt be sem várva máris értetlenkedő kérdések ezrei zúdulnak rám. Nem érdeklődő, hanem számon kérő, lehúzó kérdések. És ezek a kérdések azonnal visszairányítják a gyerekeket a jól megszokott középszerűségre, aminek a kiválasztás és a minőségbiztosítás hiánya több mint 30 éve adja a virágzó táptalajt.

Mi a megoldás?

Kapaszkodj meg kedves Olvasó, mert nem most fogom elmondani!

Elég az értetlenkedésből, a kákán csomót keresésből, az egymásra mutogatásból - a középszerűségből. Elhatároztam: a KIDDY11 címmel megjelent formabontó könyvem után nagyobb gödörbe vágom a lapátom, és minden eddiginél mélyebbre ások vele, egészen a probléma gyulladt gyökerén túlra.

Vettem egy nagy levegőt, és néhány napja nekiálltam, hogy munkaidőn túl kidolgozzam azt az anyagot, ami korszakalkotó innovációként, átfogóan lép majd fel a magyar utánpótlás labdarúgásban. Közel kétezer oldal elmélet és gyakorlat vár előttem arra, hogy összerendezzem, feldolgozzam, publikáljam. Rengeteg munkaóra, de ennyi az „ára” a rendhagyó, de létjogosult futball utánpótlási szakanyagnak. Ha elkészült, szívesen megosztom mindenkivel, aki hisz még benne és tenni akar, mert nem éri be azzal a képzéssel, amit a gyerekeink évtizedek óta kapnak, és aminek a színvonalát híven tükrözve a magyar foci ma megüt és képvisel.

Addig is sok szép gólt, és sikerekben, erőben,

egészségben bővelkedő 2012-es évet kívánok neked!

Kun István