2009. június 29., hétfő

Az alkalmasság kérdése II.

cv
(Az első részt itt megtalálod!)

Az alkalmasság kérdése párhuzamosan felvet egy másik fontos kérdést is, mégpedig a
szerethetőség kérdését!

„Olyan ember vagyok, akit lehet szeretni. Az emberek elfogadnak és szeretik, ha velük vagyok“- ez a vélemény szintén kisgyermekkorban alakulhat ki. Bizonyítékokat keresünk arra, hogy jelentünk valamit és értékesek vagyunk mások számára. Megfigyeljük, mit tesznek szüleink, tanáraink, edzőink, amíg velünk vagyunk.
  • Vajon a szemünkbe néznek és ránk figyelnek, amikor hozzájuk beszélünk, vagy valami más fontosabb dolog foglalkoztatja őket?
  • Úgy fegyelmeznek-e bennünket, hogy közben a hibáink ellenére is jó embernek tarthassuk magunkat, aki a hibáiból képes megtanulni, hogy mit csináljon legközelebb másképp? Vagy azt tanítják, hogy semmit sem vagyunk képesek jól megcsinálni?
  • Nyugodtan és nyíltan beszélnek velünk, azt sugallva, hogy számítunk valamit nekik? Vagy úgy beszélnek velünk, mintha birkák lennénk, előírva, hogy mit és hogyan csináljunk, mintha kellő ész hiányában mi magunktól képtelenek lennénk kitalálni.
  • Érezzük-e, hogy jogunkban áll kiállni amellett, amit akarunk, és tudni, amit akarunk? Vagy egy csendes, kimondatlan játszmát játszunk, amelyben az ostoba szerepét kell alakítanunk, úgy tenni, mintha nem tudnánk a választ bizonyos kérdésekre, úgy tenni, mintha nem is akarnánk, amit akarunk.

Te, mint edző, vagy szülő, hogyan közelíted meg a gyerekeket?

Ezek a kérdések, ha őszintén válaszoljuk meg őket, segítenek megláttatni velünk, hogyan vontunk le következtetéseket szerethetőségünkkel kapcsolatban.
Ezek a kérdések, és a rájuk adott, erősen szubjektív válaszaink, meghatározzák önelfogadásunk szintjét, a dolgok rendjében elfoglalt jogos helyünkkel kapcsolatos érzéseinket (ami felnőtt korban legfőképp a munka világában elfoglalt helyünkhöz köthető - vajon a gyerek szeretne focista lenni, vagy csak a szülő szeretné ezt?), végső soron magában a világban elfoglalt helyünket.

Azok, akik szerethetőnek és értékesnek tartják magukat gyermekkorukban, megtanulják, hogy őszintén kinyilváníthatják véleményüket és igényeiket, és meghatározhatják, hogy mi a fontos számukra, mert nem utasítják vissza őket, ha kimondják, mit is szeretnének.
Ez egy mérhetetlenül fontos lecke és ajándék. Hiszen amikor valaki azt hiszi, elutasításban lesz része, ha kiáll a mellet, amit akar, és amire szüksége van, akkor inkább lenyeli, önmagába fojtja kívánságait. Ha történetesen túl félénk, vagy megszidják amiatt, hogy kiáll önmagáért, mert a szülő, edző túlságosan szigorú, akkor a gyerek elfelejti, mit is akart.
Nem kevés munka kell ahhoz, hogy kimondjuk, amit helyesnek érzünk, különösen akkor, ha gyerekként olyan családban élünk, ahol a felnőttek rosszalló tekintettel azt állítják, ők „tudják“, mi jó neked és mi nem. Ez még inkább igaz arra a gyerekre, aki a természeténél fogva félénk, vagy aki félelmetesnek vagy kezelhetetlennek tartja a dolgokat, az embereket és az eseményeket.

A gyerekek különböző módon értelmezik azt, amit a szülők, edzők tesznek, vagy mondanak.
Néhány gyerek még a legenyhébb kritikát is súlyos és alapvető elutasításnak véli, míg mások sokkal erősebbek. Vannak, akik születésüknél fogva agresszívek, már születésük előtt sokat rugdosnak és „öklöznek“ anyjuk hasában. Mások csendes, nyugodt típusok.
Önmagunkról való vélekedésünk nagy része onnan ered, hogy szerintünk milyennek láthattak bennünket a szüleink, vagy pontosabban fogalmazva onnan, hogy szerintünk hogyan bántak velünk. (Vajon a pálya szélén üvöltő szülő, milyen benyomást tesz a saját gyerekére?) Több, mint valószínű, hogy ebben az érzékeny időszakban kapjuk meg életünkhöz a „mottókat“, a „forgatókönyveket“ és a „térképeket“. Ezekből az üzenetekből a tapasztalások megerősítő ismétlődése révén végül megszületik összes élettapasztalatunk „épületének“ körvonala.
A szó szoros értelmében megemésztjük a gyermekkorunkban hallott üzeneteket,
a személyes erő és ügyesség, vagy a gyengeség és az alkalmatlanság szavaivá alakítva őket.


Vajon mi a jobb, ha edzőként, szülőként hagyom a pályán játszani a gyerekeket, vagy felnőtt fejjel mindent jobban tudva náluk folyton utasítgatom őket és mindig az én akaratom érvényesül az edzésen vagy a mérkőzésen?
Ha a korai üzenetek azt mondják, „oké“ vagy, akkor azt hisszük: „Hmm, egész jó vagyok“ vagy „Biztos jó életem lesz“ vagy „Úgy tűnik, sok öröm vár rám“. Másrészről, ha a kapott üzenetek azt mondják, hogy valami hiányosságunk van, úgy érezhetjük, nincs sok esélyünk a valódi boldogságra. Úgy hihetjük, nem érdemeljük meg azokat a dolgokat, amikre vágyunk. Ezért azt mondjuk magunknak, hogy hozzá kell szoknunk a szűkösséghez, az aggódásokkal teli élethez vagy az örömtelenséghez és a szürkeséghez - közben mindig azon töprengve, vajon miért van részünk oly sok szenvedésben. Vagy elhihetjük, hogy jobbat érdemlünk, és mivel törekszünk rá, végül el is érjük.

A fenti gondolatmenet egy lényeges következtetéshez vezet: gyermekkorunk történései alapján formálódik felnőtt szakmai életünk.
Többek között a képességünk is annak meghatározására, hogy mit is akarunk az élettől, mekkora boldogság elérését engedjük meg magunknak, milyen módon oldjuk meg, vagy kerüljük el a problémákat, készek vagyunk-e más utat járni, mint a nagy többség, képesek vagyunk-e felelősséget vállalni saját döntéseinkért és kitűzött céljainkért. A magas önbecsüléssel rendelkező emberek kapcsolatban érzik magukat belső késztetéseikkel, elképzeléseikkel és céljaikkal. Ezzel egy időben, kapcsolatban érzik magukat a többi emberrel is és értékeik jellemzően életigenlőek. És valóban, olyan mértékben javíthatják életét is, amilyen mértékben növelni tudják saját életük színvonalát.

Akár edzők, akár szülők vagyunk, jól meg kell fontolni, mit és hogyan teszünk és mondunk a gyerekek jelenlétében, hogyan vélekedünk róluk akár szavakban, akár tettekben kifejezve, mert minden apró momentum befolyásolni fogja a későbbi felnőttkori életüket!

cv

2009. június 26., péntek

Az alkalmasság kérdése

cv
Gyermekként mindannyian tudni akarjuk: „Képes vagyok megcsinálni?“
Ez alatt azt értjük, hogy rendelkezünk-e kellő hozzáértéssel, ésszel, és a tanuláshoz, a gyakorlati dolgok megoldásához, és a saját megoldásaink megtalálásához elengedhetetlenül szükséges dolgokkal.
A gyerekek megfigyelik, hogy a számukra fontos felnőttek (edzők) „beugranak-e“ helyettük, hogy megmentsék őket, mikor új dolgokat kell megtanulniuk, vagy bíznak bennük, és hagyják, hogy megtanulják saját maguk megtenni a dolgokat.

Vajon Te, mint edző, vagy szülő, melyik kategóriába sorolnád magad?

Ha sikerrel veszik a növekedésükkel járó egyszerűbb kihívásokat (például: megtanulnak olvasni, egy új játékot játszani, biciklizni, táncolni, vagy egy verekedős osztálytárssal elbánni, stb.), akkor azt a következtetést vonják le, hogy ügyesek, és megvan bennük az a valami, amivel később sikeresen és hatékonyan tudnak teljesíteni az életben. Ellenben, ha azt látják, hogy állandóan megmentésre szorulnak, különben kudarcot vallanak, vagy a szülők, tanárok, edzők és a pajtásaik azt sugallják nekik, hogy önmaguk erejéből nem képesek a sikerre, hogy kész „csődtömegek”, akkor a kudarcot viszik magukkal üzenetként a felnőttkorukba.

A gyerek sajnálatosan ügyetlennek gondolja magát, ha azt látja, hogy a szülei állandóan sietnek helyette megtenni a dolgokat, az edzőjük folyton megmondja, mit tegyen a meccsen, mielőtt még ő maga gondolkodhatna.
Ilyenkor a gyerek azt a következtetést vonja le, hogy nem elég ügyes. Az ilyen „hadd csináljam meg helyetted“ jelenetek ismétlődő láncolata a következő üzenetet hordozza: „Lassú vagy és ügyetlen.“ Akár elégedetlenségének ad hangot a szülő, edző, amiért a gyerek képtelen kiállni magáért és megvívni harcait, akár átbeszélve vele a dolgokat segít neki, hogy szembe merjen szállni a verekedőkkel, „mentális fényképalbumában“ a gyerek minden képet megőriz saját alkalmasságával kapcsolatban.

Azok, akik túlságosan függnek a tekintélyt képviselő személyektől (edzőktől), rendkívüli módon vágynak arra, hogy szeressék őket ezek az emberek.
Ezért láthatjuk azt, hogy kívülről bár úgy tűnik, indokolatlanul szigorú az edző, mégis bálványként szeretik a gyerekek. Ezek a gyerekek felnőttként gyakran olyan munkát végeznek, ami mélyen alulmúlja veleszületett tehetségüket vagy intelligenciájukat, és úgy tűnik, az a hit vezérli őket, hogy ennél többre nem is képesek. Ez többnyire azért van így, mert valóban nem képesek elhinni, hogy többre lennének képesek.

Másrészről viszont azok, akik eltökéltek, függetlenek és felelősségteljesek, hiszik, hogy irányítani tudják a dolgokat.
Hozzáértésüket mindennapi teljesítményükkel demonstrálják. Ez nem csak abban segíti őket, hogy a maguk egyedi és különleges módján haladjanak előre, hanem megerősíti a saját alkalmasságukba vetett hitüket is. Más szóval: ahogy egyre érettebbé válnak, úgy erősödik a saját képességeikbe vetett hitük is.

A most megismert pszichológiai tények fényében valljuk be, elgondolkodtató, milyen hatás éri a gyerekeket egy foci edzésen-meccsen az edző, és a szülők viselkedése alapján.

(A folytatást itt találod!)


cv

2009. június 9., kedd

Éhség ellen elég a sport?

cv

Aki sokat sportol, annál kevésbé jelentkezik éhségérzet. A vékonyabb nők esetében találóbb az előző kijelentés, a súlyfelesleggel küzdők viszont a sportolás ellenére is érzékelik az éhséget - állítják amerikai tudósok a fitforfun internetes portálon megjelent cikkben.

Az, hogy elég néhány falat, vagy farkasétvágyunknak nem tudunk megálljt parancsolni, első sorban szervezetünk leptin-szintjétől függ. Az 1994-ben felfedezett hormonnak fontos szerepe van a zsíranyagcserében. A zsírsejtek által kiválasztott anyag ugyanis a véráramba jut, s így az étvágyra és az anyagcserére hatva befolyásolja a testtömegünket. A leptin az étvágy "szabályozása" mellett a testet is aktivizálhatja, hogy az a felesleges kalóriákat a mozgás által egyszerűen elégesse. A túlsúlyosak esetében a leptinszint minden felesleges kilóval egyre csökken, s így a csökkent koncentrációjú anyag nem tudja szabályozó funkcióját betölteni.

A Katarina Borer által vezetett amerikai kutatócsoport arra a kérdésre kereste a választ, hogy a sport milyen szerepet játszik az éhségérzetet tekintve. A michigani egyetem kutatói vizsgálódásukba tíz vékony és ugyanannyi "fajsúlyosabb" nőt vont be. Az összesen húsz résztvevőnek napi három étkezés állt rendelkezésére, hogy addigi testsúlyát tartsa.

Edzés pontos terv szerint

A kísérletben szerepet vállaló nőket három különböző feladatba vonták be összesen három napig: míg az egyik csoport a kényeztető kényelem "megpróbáltatásainak" tette ki magát, azaz pihent, a másik társaság tagjainak reggel és délután ezer kilokalóriától kellett a futópadon megszabadulnia. A kutatók a tréninget végzőket két további alcsoportba osztották a sport intenzitása szerint: a keményebb fokozatban tíz intervallumban kérték őket arra, hogy 7 és fél percig tempósan gyalogoljanak.

A "tempósan" kifejezés a maximális teljesítmény 80 százalékát jelentette, s az egyes etapok között 10-10 perces pihenési időt kaptak a regenerálódásra. A könnyített üzemmódú csoport csak fele ennyire megterhelő feladatot kapott: összesen 15 percig kellett sétálniuk a maximális sebességük mindössze 40 százalékával.

Míg a teszt résztvevői többé-kevésbé megszakadtak az erőfeszítéstől, a kutatók sem tétlenkedtek: szabályos időközönként vért vettek a csoportok tagjaitól, hogy azok hormonszintjét pontosan ellenőrizni tudják. A feladathoz az is hozzátartozott, hogy a nők az egyes étkezések előtt egytől tízig terjedő skálán meghatározzák, mennyire érzik magukat éhesnek.

Nagyobb testsúly = nagyobb étvágy

Az eredmények kiértékelése után a kutatók megállapították, hogy a túlsúlyos nők esetében a tréning során nem csökkent az éhségérzet, s ez - ahogy korábban Borer és csapata is feltételezte - azt jelenti, hogy a túlsúlyosak leptin-szintje jóval magasabb vékony társaikénál. Az arányos testalkatúak az edzés után jóval kisebb éhségérzetről adtak tanúbizonyságot, ami arra enged következtetni, hogy a fizikai megterhelés hatására jelentősen csökkent szervezetükben a leptin koncentrációja.

"Az, hogy a túlsúlyosak étvágyának csökkenése a mozgás ellenére sem következett be azt jelenti, hogy ők folyamatosan ki vannak téve a felesleges kalóriabevitel veszélyének" - figyelmeztet Katarina Borer. A tudósok véleménye szerint kutatásuk arra hívhatja fel az orvosok és terapeuták figyelmét, hogy a túlsúlyosak testmozgása önmagában nem jelenti az esetleges fogyókúra sikerét, ha a mozgás során nem csökkent éhségérzetneknek nem tudnak megálljt parancsolni.

Többet megtudhatsz a témáról a www.webbeteg.hu-n ITT

2009. június 2., kedd

Az ócska üst meséje...

cv
Sok évvel ezelőtt egy öreg, vidéki orvos hajtott be a városba.
Megkötötte lovát, a hátsó ajtón keresztül csendesen belépett egy patikába, és alkudozni kezdett a fiatal patikussal. Egy órán át alkudoztak, majd az öreg behozott egy régi üstöt és egy fa lapátot, amivel az üst tartalmát kavarni lehetett. A patikus alaposan megvizsgálta, majd az összes megtakarított pénzét - 500 dollárt - odaadta az öregnek az üstért és egy darab papírért, amin egy titkos recept állt.

Az öreg doktor örült, hogy eladta az ócska üstjét 500 dollárért, a fiatal patikus óriási kockázatot vállalt, amikor minden vagyonát feláldozta ezért. Álmodni sem merte akkor, még, hogy az üstből úgy fog folyni majd az arany, hogy messze felülmúlja Aladdin csodalámpáját!

A patikus valójában egy gondolatot vásárolt meg.
Az üst különös működése akkor vette kezdetét, amikor a patikus a cetlire leírt alkotóelemeket vegyítette egy olyan alkotóelemmel, amiről az öreg doktor nem tudott.
Próbáld kitalálni, mi volt az, amit a fiatal patikus hozzáadott, és ami miatt az üstből elkezdett dőlni az arany? Itt egy olyan történettel van dolgod, ami egy mesés regénnyel is felér, azonban ez mind szóról szóra igaz. Olyannal, ami egy gondolattal, egy ötlettel kezdődött. Vess tehát egy pillantást arra az óriási mennyiségű aranyra, amit ez a gondolat létrehozott!

Milliókat fizetett ki és fizet ki mind a mai napig a világon mindazoknak, akik értékesítik az üst tartalmát. Az öreg üst mára a világ egyik legnagyobb cukor fogyasztója és munkát ad ezreknek, meg ezreknek, akik közreműködnek a cukor előállításában. Az öreg üst évente millió és millió üveget használ el, ezzel munkát adva mindenkinek, aki az üveg előállításával foglalkozik. Az öreg üst munkát ad az eladóknak, a titkárnőknek, a hirdetési szakembereknek és egy egész sereg művésznek. Az öreg üst a kis déli városkát a Dél üzleti központjává varázsolta. Ennek a gondolatnak az előnyéből, ma minden civilizált világ hasznot húz, mert mindenki számára aranyfolyammá változik, aki csak hozzáér. Az üstből származó arany tartja el a Dél egyik legkiválóbb egyetemét, ahol diákok százai tanulhatnak. Akárki is vagy, akárhol is élsz, legyen bármi a foglalkozásod, emlékezz rá a jövőben, amikor ezt a szót látod:
Coca-Cola.

E sikernek az óriási birodalma egyetlen gondolatból nőtt ki, és az a titokzatos alkotóelem, amelyet a patikus - Asa Candler - összevegyített a titkos recepttel, nem volt más, mint... a képzelet!
Gondolkozz el ezen! Bármely gondolat, amit megalkotsz magában hordozza a nagy siker lehetőségét.

És Te? Mire gondolsz?
Szeretnél minden hétvégén több ezer embert elszórakoztatni azzal a játékkal, amit annyira szeretsz? Mert csak rajtad áll!
Ha a gondolatod gondos tervezés és megfelelő cselekvés kíséri, a siker sem marad el.
Loading...