2011. július 4., hétfő

Simon Simonkája, apuka szeme fénye


Vége a szezonnak, minden csapat a nyári szünetet élvezi. Szokás szerint ennek az időszaknak az átigazolások előkészítése a fő feladata. A mostani játékospiac igen harsány, erőteljes, talán a beígért sporttámogatás élénkítette meg a gyerekfoci játékospiacát is. A minap összeülve több edzővel is beszélgettünk erről, és őszintén mondom, a nemzetközi utánpótlásfutballban kollégám alábbi kis története – ahogy az élelmiszeriparban a téliszalámi – igazi hungaricum. Rövid de briliáns példa a magyar gyerekfocit jelenleg jellemző állapotnak.

„Simon Simonkája, apuka szeme fénye. A büszke és buzgó Simon nagyon szeretné, ha fiából híres focista lenne. Mivel igen elégedetlen az edzővel, egyszerűen gondol egyet, és felhívja telefonon az egyesület egyik vezetőjét, hogy „face to face” felelősségre vonja: ugyan miért nem kap a jelenleginél nagyobb szerepet Simonka a csapatban?! A vezető – mivel ebben az időszakban rengeteg gyerek ügyével foglalkozik az amúgy sem kevés napi munkája mellett – elsőre nem is tudja, melyik gyerekről van szó, és azt a választ adja a szülőnek, ami elsőre a legvalószínűbbnek tűnik: azért nem kap nagyobb szerepet a kis Simon, mert képességei alapján jelenleg ennyit tud megoldani. Az apuka felháborodva, emelt hangon tiltakozni kezd. Mielőtt elszabadulna a pokol, az  egyesületi vezető megkéri, jellemezze focistaként a fiút. Simon azonnal elkezdi szidni az edzőt, mert véleménye szerint, amióta ő van a csapattal, az csak visszafelé fejlődik, amit eddig tudtak, már azt is felejtették, és persze azt is közli, hogy az előző edző sokkal de sokkal jobban végezte a dolgát. Itt már képbe kerül a vezető is, és felsejlik neki, hogy az előző edző ismerőse volt Simon apukának, így Simonka folyamatos rivaldafényben szerepelt, állandó kezdő volt a csapatban. A szitokáradatnak gátat vetve a vezető megismétli kérdését, kiemelve, hogy nem az edzők minősítésére kérte az édesapát, hanem saját gyermeke jellemzésére. Simon apuka ekkor hangnemet vált, elkezdi dicsérni saját gyerekét, hogy milyen gyors, milyen jó a tempóérzéke, igaz, még nem olyan technikás, de gyorsan tanul, csak jól kellene tanítani, így hamarosan a csapat legjobb játékosa lehetne, és hát ugye az edző az, aki ezt nem teszi meg, ez itt a probléma.
A vezető ismeri a gyereket és tudja, hogy a felmérések alapján Simonka az átlag alsó szintje felé közelít a labdás és labda nélküli gyorsasági feladatokban, és eredményei összességében a Gauss görbe átlagos részének az átlag alatti területéhez közelítő tartományra mutatnak (a Gauss görbéről egy korábbi bejegyzésemben már olvashattál). Tudja azt is, hogy Simon apuka az edzővel korábban már szóváltásba került, mert szerinte a foci nem mérhető sportág, a felméréseknek semmi értelme, azok nem mutatnak ki objektíven semmit.
Mindezek után nem meglepő, hogy az egyesületi vezető és Simon apuka között a telefonbeszélgetés nem zárult kézzelfogható eredménnyel, nem tudták egymást meggyőzni.”

Melyik futballkultúrával rendelkező országban lehet ezt még megtenni? Hogy az edző háta mögött egy apuka felhívja az egyesület vezetőit, és a gyerek konkrét teljesítményére tekintet nélkül, pusztán szülői szubjektivitástól vezérelve számon kérheti, hogy a fiával mi történik?

„Isti, te már 13 éve benne vagy a gyerekfociban. Vannak tehetséges gyerekek? Mikor fognak azok felnőttekké válni? Mikor lesz végre jó a magyar foci?!”
Egy másik asztaltársaságban szegezték nekem ezt a kérdést a válogatott meccsek és a Dzsudzsák ügy kapcsán. Őszintén? Nem tudtam egyértelmű választ adni. Mert ha úgy kezdem, igen, a magyar gyerekek is vannak olyan tehetségesek, mint a külföldiek, akkor egyből lesüvöltik a fejem: de akkor miért nem lesznek később olyan jó játékosok, mint a külföldi társaik?!
Talán az átlag alatti, illetve az átlagos tartomány átlag alatti feléhez tartozó gyerekek átlag felettivé tevésének téveszméje az egyik ok. Mint a mostani történetből kitűnik, az előző edző előtérbe helyezte, folyamatosan játszatta a kis Simont. Sejtem, ezt csak úgy tehette meg, hogy az edzések színvonalát a gyerek tudásszintjéhez igazította. Így aztán nem is tűnt ki, hogy vannak nála jobban teljesítő gyerekek is.
Tovább gondolva ez azt jelenti, hogy a tehetségeinket továbbra sem képezzük megfelelő képen, mert vagy azt gondoljuk, hogy ők már tehetségesek, tehát nem kell velük foglalkozni, vagy megpróbáljuk a gyerekeket egy szintre hozni, nyilvánvalóan nem a legjobbak szintjéhez emelve az edzés színvonalát, mert akkor a többiek nem tudnak felzárkózni, sőt, lemaradnak. És ennek most csak két ember örül: Simon és Simonka.

Simonkagyártásban világelsők
Most akár így is mondhatnám, hogy nem merjük a tehetségeinket kiemelni. De miért tabu, hogy a rendkívüli teljesítményt a többiek elé, fölé emeljük? Nem „sztárolni”, csak a tehetséghez mérten a legtöbbet megadni nekik. Tehetségeink azért sem tudnak kibontakozni, mert Simonok telefonhívásai és egyéb, ki tudja még milyen összefonódások, érdekek miatt összemosódnak az átlagos gyerekekkel. Mert most csírájában elfojtjuk őket. Ahogy kiemelik a fejüket a sárból, azonnal rátaposunk, nehogy kilátszódjanak belőle, mert akkor kiderülhet, a többiek nem olyan jók – és ez egy egyesületet erkölcsileg és anyagilag is felettébb „ciki” mód érint…

Mit csinálnak külföldön?
„Kint” Simon apukának eszébe sem jutna felvenni a telefont. Tudja, mert nyíltan kimondják: a gyerekfoci-edzők egyik legfontosabb feladata megakadályozni, hogy a gyengébb képességű gyerekek keveredjenek a jobb képességű gyerekekkel. Természetesen a foci mindenkié, ezért a kiválasztás után minden gyereket a neki megfelelő képzésben részesítenek. Kit-kit tudása szerint. Minden gyereket egyformán szeretnek, minden gyerekkel foglalkoznak, csak épp az egyik gyereket a profi karrierre készítik elő, a másikat pedig a focit szerető, egészséges felnőtt életnek – nem is titok, ott ez utóbbi lesz Simonka.

Sok sebből vérzik a magyar labdarúgás, ez az egyik. Hogy meg lehet-e gyógyítani? Igen. A gyógyulás egy már létező, lehetséges útját kínálja a KIDDY11 Könyv. Ez a módszer elérhető, konkrét, kipróbált és adott, csak tudni és merni kell használni.

Mert hiába viszed tóhoz a lovat, hiába mutatod kézzel-lábbal a vizet… inni bizony neki kell belőle.

Véleményed, kérdésed, vagy ha neked is van megoldó képleted, szívesen várom az info@kiddy11.hu e-mail címre!
Kun István
Loading...