2015. február 9., hétfő

Egy szerelem margójára

Nem sokan tudjátok rólam, de gyermekkoromban nagyon sokat betegeskedtem. A „gyógyszer” és a „doktor bácsi” bizony ott volt az elsőként megtanult száz magyar szavam között és láztól homályos tekintetem nem egyszer csak a kórházban tisztult rá édesanyám bátorító mosolyára.
Történt egy alkalommal, mikor újfent verejtékben fürödve feküdtem otthon a toronynyi dunna alatt, hogy apám egy különleges meglepetéssel tért haza. Megállt a szobaajtóban, kezében zörrent egy zacskó, majd csendesen az ágyamig gurult egy piros-fehér, keményre fújt, igazi bőrlabda.

Feledve minden bajom, azonnal kihajoltam az ágyból, magamhoz szorítottam a labdát és már láttam is, ahogy az udvaron szaladok, rúgom, vezetem, cselezek vele! A bennem növekvő betegség ereje abban a minutumban megingott, onnantól semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor mehetek már ki játszani? Láss csodát: néhány napon belül teljesen talpra álltam.
Fiútestvérek híján édesapám nyaggattam, hogy játsszon velem, amit ő ha tudott, meg is tett. De mivel elfoglalt ember volt, így sokat játszottam magamban. Én voltam mindkét csapat minden egyes játékosa, én voltam a támadó és a védő is egyaránt, késő délutánba hajló teljes mérkőzéseket vívtam a labda és a kaput alkotó négy tégla segítségével.
Szobámban a gyógyszeres fiolákat és a borogatásnak szánt kendőket gyorsan felváltották a képzeletbeli futballmérkőzések kellékei.
A piros és a fehér színű műanyag indián figuráim, akik mindig tettre készen, peckes lovagló tartásban álltak a számomra tökéletes futballpálya mintázatot rajzoló szőnyegen, a közöttük támadáskor süvítő színes üveggolyóim és a gólok erejétől rendre felboruló pár műanyag gombfoci kapum. A mérkőzéseken hangosan drukkolt minden autó, építőkocka, a kakukk az órában.
Emlékszem, 12 éves lehettem, mikor egy kiadós nyári zápor után hónom alatt a lasztival, ablakhoz nyomott orral türelmetlenül lestem, mikor száradnak már fel a tócsák a járda betonján?! Nagyon akartam focizni, de a szobám olyan kicsi volt, hogy abban ugyan nem lehetett… vagy mégis? Az ágyam fölötti falra kezdtem el rúgni a labdát, na persze nem nagy erővel, mert akkor az ablak, a lámpa, vagy a szekrényajtó veszélybe került volna. Óvatosan passzolgattam – most már tudom – a lábtenisz szabályainak megfelelően. Ha arra a talpalatnyi földre ahol álltam, kétszer pattant le a labda, akkor vesztettem. Ha az ágyra pattant kétszer a labda, vagy csak végig gurult rajta, szintén. Nagy ügyességet kívántak tőlem a saját magam alkotta szabályok, mivel sem az üvegessel, sem édesanyám szigorával nem szerettem volna összefutni. A szabadtéri „durr bele” lövések mellett megtanultam hát finoman bánni a labdával, mindkét lábbal, annak minden felületével.
A száraz idő nekem csak egyet jelenthetett: focit.
Az iskolaudvar betonos kézilabda pályája sokat csodálhatta a szerény személyem által megformált Puskást, Maradonát vagy Pelét, aki az öt soros beton lelátóra rúgja a labdát és az onnan visszapattanót a lehető legkevesebb érintésből egyszer az egyik, egyszer a másik kapuba küldi. Attól függően, hogy hányadik sorba rúgtam a labdát, az különböző magasságokba jött vissza, ezzel megunhatatlan és változatos, egyben életszerű játékhelyzetek adódtak. Persze ha ketten, vagy többen múlattuk az időt a pályán, azonnal elindult valami mérkőzés... a játékok tárháza kimeríthetetlen volt.
Istikéből lassan István lett, aki az egyetemen sem volt rest minden szabadidőt kihasználni, hogy focizzon. Csoporttársaimmal zsebkendőnyi területeken is képesek voltunk játszani, legyen szó akár az atlétika csarnok egy kis sarkában dúló 2:2, 3:3 elleni játékról, kapufázásról, vagy kint a pályán a kiskapura játékról.

Életemben minden nap ünnep volt, mikor focizhattam. Igaz, ma már nem vagyok igazolt játékos, de hetente legalább egyszer összejövünk és alaposan leizzasztjuk egymást a kispályán a barátaimmal. Minden egyes alkalommal az a célom, hogy legalább egy olyan tökéletes mozdulatom legyen a játék közben, amit utána büszkén felidézhetek magamnak, vagy egy sör mellett a szenvedélyemet értő és abban osztozó haveroknak.
Érdekel, miért szeretek én focizni? A válasz (nem tudományosan) elég egyszerű. Mert játék közben vagyok önmagam. Olyankor elfelejtem a külvilágot és semmi más nincs, csak az a leírhatatlan jóérzés, ami minden porcikám elönti. A foci számomra kimeríthetetlen örömforrás, ami életkortól függetlenül mindig boldogsággal tölt el. A labdarúgás végső soron önismeret. Egy jól sikerült csel, lövés vagy szerelés nem az ellenfelet győzi le, hanem a saját egót, félelmeket és gátakat. Eufórikus érzés, az eggyé válás, a kiteljesedés pillanatai ezek. Mondd, téged nem emlékeztet ez valamire?...
 “Nemcsak azért szeretlek, ami vagy, hanem amivé válok, amikor velem vagy.”
Bár ez egy klasszikus értelemben vett szerelmes idézet, úgy vélem érdemes az összefüggésén elgondolkodni a futball szakembereinek is. Amióta a labdarúgásunkból kivették ezt a mindent elsöprő érzést - amit Csíkszentmihályi Mihály „áramlásnak” (flow) nevezett -, amióta gépiesítették a labdarúgás tanítását és tanulását, azóta nincs igazi eredmény a hazai futballban, mert az a futballista, akitől elveszik a belső motiváció megélésének lehetőségét és a helyét külső motivációval töltik meg, nem lehet sikeres. Amíg teljes kontroll alá helyezzük labdarúgóinknak és elzárjuk az utat, hogy szabadon áramolhasson bennük a futball játékának ösztönös élménye, ez a semmihez nem fogható öröm és energia, addig nem lesz sikeres a magyar futball.
„A futball önkifejezés.
Az is művészet, hogy ki hogyan tudja kifejezni magát a labdával, a játékával és a mozgásával.
A jó futball mindig művészet.
A látványos játék alapja a futball szeretete.”
- Varga Zoltán
(magyar olimpiai bajnok labdarúgó, csatár, edző, a Ferencvárosi TC örökös bajnoka)

Köszönöm a figyelmed és - most is, mint mindig - várom saját gondolataid, kérdéseid, meglátásaid.
Kun István
a Csendes Edző
Loading...