„Én elhozom edzésre, de maga az edző, motiválja!” 1.

Már jó ideje figyelek egy srácot a csapatban. Mikor az apjával beszélgetve feltettem a kérdést, hogy szerinte a fia eléggé elkötelezett-e a foci iránt, azt a választ kaptam, hogy a gyerek szereti a focit, de a jó teljesítményt csak akkor tudja leadni, ha motiválva van. Ez a motiváció pedig edzőként az én feladatom..

Nos, ezt én másként látom.

Belső motiváció nélkül nincs tartós, eredményes tanulás. Ha a gyerek nem elkötelezett az adott dolog iránt, akkor nem is fogja azt jól megtanulni. A focit lehet a jó társaság, vagy egyéb külső ok miatt is szeretni, de ez köszönő viszonyban sincs avval, hogy valaki kitartó, elkötelezett, hogy belső késztetést érez a lemondásokkal járó kemény munkára, hogy állandóan fejlődve jobb és jobb akar lenni – azaz, hogy BELSŐLEG MOTIVÁLT.
A kétségek eloszlatására elvégeztem egy teszt-gyakorlatot.

Nálam a jó edzést mindig a játék ideje koronázza meg

Mikor ez eljött, kijelöltem két csapatkapitányt. Az egyik a már említett fiú volt (akinek motiválása apja szerint az én dolgom), a másik srác egy alapból belső motiváltsággal rendelkező gyerek volt. A két csapatkapitány teljesen szabad kezet kapott, ők választhatták ki a csapatok tagjait, sőt, mivel szabadjátékot ígértem, ők határozhatták meg azt is ki, hol és mit játsszon a csapatban. Úgy véltem, ezek a körülmények elég motiválóak a csapatkapitányok számára. Még tovább csavarva a helyzeten úgy döntöttem, hogy a belsőleg motivált fiú választhat először csapattagot, azután jön csak a másik srác – ő viszont majd kettőt választhat.

A belső motivált fiú elsőként kapásból kiválasztotta a csapat legjobb játékosát
A másik fiúnak elvileg a soron következő két legjobb játékost kellett volna választania, a gyakorlatban azonban nem ez történt. Ő a két legjobb barátját választotta. Így mikor újra a belsőleg motivált fiú választhatott – most már ő is kettőt választhatott – gondolkodás nélkül elvitte a soron következő két legjobbat, a még ki nem választott fiúk közül. És ez így ment végig.

„Hősünk” a haverokat választotta
A barátait, illetve azokat, akik nála alacsonyabb helyen vannak a rangsorban. A belső motivációval rendelkező gyerek a csapata számára legjobbakat válogatta ki, még akkor is, ha azok között többen a hierarchiában sokkal felette lévők voltak.

A győztes csapat kiléte innentől már nem volt kérdéses
Ami azonban érdekes, hogy a motivációval „rám bízott” gyereket ez cseppet sem zavarta, boldogan játszotta végig a "meccset". Nézve a fiút felmerült bennem: ebben az esetben bizony csak a szülő szeretné, hogy a gyerekéből profi focista legyen.

Kezdetben a szülőnek kell meghatároznia az irányokat
Ez természetes, hiszen a gyereknek még nincs kellő tapasztalata a döntéshez. Azonban mindig eljön az a pont, amikor már jól látható, hogy a gyerek (tud-e) szeretne-e tovább lépni a hivatásos futball világa felé, vagy megelégszik a mozgásigényét lefedő, kedvtelésből űzött tömegsport szinttel.

Bármilyen sportot nézünk, a belső motivációval rendelkező gyerekekben megvan az a hajtóerő, ami nagy teljesítményekre sarkalja őket
Ahol ez nincs meg, ott a szülőknek időben váltani kell, meg kell találni azt a területet, amiben a gyerekük belsőleg motivált, mert külső motiválással – ne adj’ Isten esetleg kényszerrel – az „edző bácsi” is csak pillanatnyi eredményeket érhet el, gyakran sokkal nagyobb kárt okozva ezzel a gyerek személyiségében, mint amit elsőre gondolna.

Van-e joga a szülőnek döntenie a gyerek helyett?
A hamarosan megjelenő következő bejegyzésben mélyebb vizekre merészkedem e kérdésben.

Szülőként, edzőként addig is figyeljétek a gyerekeiteket, játékosaitokat és az ő jelzéseik alapján segítsétek őket céljaik elérésében – saját céljaitokat pedig ti magatok valósítsátok meg!

Kun István