2010. szeptember 5., vasárnap

Hullik a hajam...

...mert bizony megesik, hogy nem is olyan egyszerű az utánpótlásedző élete. Pláne nem, ha minden más mellett még a kamaszkor nehézségeivel is meg kell küzdenie a csapaton belül.

Jelenleg egy ígéretes U15-ös csapatot edzek. Tehetséges srácok - tele tesztoszteronnal. A múlt csütörtöki edzésen 2:1 elleni játékokat játszottunk, és eleinte nagyon jó iramot diktáltak, hajtottak, élvezték a gyakorlatokat, de aztán egy feladat közben a legrosszabb fizikai állapotban lévő gyerek úgy döntött, neki ennyi is elég volt mára, és elkezdte ész nélkül elrugdosni a labdákat. Legnagyobb bánatomra a többiek valamiért ezt mókásnak találták és a nagyon jó irammal induló pörgős edzés, végül egy nagyon oldott hangulatú, vicces sétálgatássá avanzsálódott - egyszóval teljesen szétesett.

Többször egymás után megállítottam a játékot, még sem tudtam jobb belátásra bírni a renitenskedőt. Rövid törpölés után úgy döntöttem, más feladatra váltok és áttérek velük az egymás közötti játékra. Tapasztalatom szerint ez a módszer a legtöbb esetben hatásos, ennél a gyereknél viszont most nem működött. Folytatta tovább a szellemeskedést, a labda össze-vissza elrugdosását, én pedig figyeltem egy darabig és bevallom neked szinte éreztem, ahogy a hajhagymáim szorítása gyengül, és szép lasan hullani kezd a hajam... egyszóval nem volt őszinte a mosolyom.

Nem az volt a célom, hogy kivegyem a játékból, éppen ezért továbbra is azon törtem a fejem, hogyan tudnám megoldani a helyzetet. Több fals próbálkozás után végül a negatív kommunikáció vált be. Mivel a csapatának én voltam a kapusa, amikor hozzám került a labda azonnal kidobtam – persze neki. Az indításokat rendre elszórakozta, mire egyszer csak odakiáltottam a többieknek: „Kössétek föl a gatyátokat, hatan maradtunk, a Karcsi már nem akar játszani!” Mint akit bolha csípett, Karcsi ekkor összekapta magát, és dacból - hogy megmutassa ő is itt van – legnagyobb örömömre újra elkezdett hasznos tagjává válni a csapatnak.

Mikor elfáradtak a srácok abbahagytuk a játékot. Lepakoltuk a pályát és a levezetés után magamban már épp az érdemi beszélgetésre készültem velük az edzésről, mikor e dramaturgiailag fontos percben megjelent a pályán a női csapat. A szebbik nem azonnal elkezdte a bemelegítést, szóval gondolhatod… Innentől kezdve a 15 éves fiúkkal számomra semmiféle kommunikáció nem működött, „rám sem bagóztak”. Elég nehezen vettem ezt a kanyart, mert sok mondani valóm lett volna számukra… Végül nyeltem egy nagyot, lehiggadtam, és felhagytam a próbálkozással, hogy itt és most dolgozzuk fel a történteket.

Felmentünk az öltözőbe, és én, a furfangos, dörzsölt edző remekül eltereltem a srácok figyelmét más, könnyedebb témákkal, majd a kellő pillanatban laza társalgási stílusban, mint egy mellékesen végül visszatértem az edzésre és a tapasztalatokra.. Nos, ekkor az a játékos, aki a pályán már korábban elfáradt, most a csapat előtt, a csapatban elfoglalt helyét megőrzendően, erősítendően, elkezdett sztorizni, szövegelni. Most nem a lábával focizott, hanem a szájával. A szavak ereje pedig hihetetlen! Már edzésen is észrevettem, hogy el tudja érni, hogy a többiek helyette is dolgozzanak, fussanak, majd edzés végén ezt úgy adja elő, mintha ő lett volna a legjobb - és a többiek pedig elhiszik ezt. (Sejtem akkor lesz gubanc, ha túljátssza a szerepét, mert ha a többiek megharagszanak rá elindul egy csapatot bomlasztó szócsata és ez félek tönkre tudna tenni egyetlen perc alatt egy egész edzésnyi kitűnő teljesítményt.)

Férfiasan be kell vallanom, még csak három hete edzünk együtt, és én nem ismerem eléggé a csapatom tagjait. Azt már tudom, hogy a jól bevált kommunikációs taktikák nem húzható rájuk 100%-osan. A következő hetekben, hónapokban meg kell tanulnom alkalmazkodnom hozzájuk, meg kell ismernem őket, nagyon sokat kell velük még beszélgetnem, hogy kiismerhessem a gondolataikat és egy „hullámhosszra” tudjunk kerülni.

Szívesen olvasnám a te történeteidet is, arról, te hogyan kommunikálsz hasonló helyzetben a gyerekkel, a játékosaiddal?

Ha úgy érzed van mondandód, írd meg nekem a fociforradalom@gmail.com e-mail címre és én megosztom a te tapasztalataidat itt a blogon, a többiekkel is. Utánpótlás edzőként, felelős szülőként megvan a lehetőségünk, hogy tanuljunk egymástól, segítsünk egymásnak.. vagyis kalandra fel!

Egy mindenkiért, mindenki egyért - köszönettel várom a te leveledet is!


Kun István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, megjegyzés írásnál mindig légy udvarias, és vállald a neved. Köszönöm!

Loading...