A gyerekfutball triumvirátusa

A mai bejegyzésben a szülő – edző – gyerek örök háromszögét veszem górcső alá, és a végén kiderül az is, ki vagy mi van itt lényegében (legalábbis a témában) elásva?

Egy tanítványomat hetente háromszor több mint 60 km-ről hozták – vitték az edzésekre és sohasem hiányzott az utazás, a távolság miatt. A tornák kapcsán a szülők képesek feláldozni az egész család programját a hétvégén, csak hogy ott legyenek, csak hogy lássák gyereküket játszani – alapvetően mindent a sportoló gyerek jó szereplésének rendelnek alá. Ez a lelkesedés kimondva, kimondatlanul átragad a gyerekre is, és mint motivációs tényező sokat lendíthet a gyerek pályafutásán.


A szülők csodálatos áldozatokat vállalnak azért, hogy a gyerekük sportolhasson..

..de ott van az érem másik oldala - mikor a szülő vágya nagyobb a teljesítmény iránt, mint a gyereké. Ez esetben hamar összetűzésbe kerül a szülő és a gyerek, és akár vége is szakadhat a sportkarriernek. Az sem szerencsés, ha a szülő egy volt sportoló, aki maga csak közepes szinten játszott, és saját meg nem élt vágyait belevetíti a gyerekébe. A fiatal játékos lelkivilágára gyakorolt ilyen nyomás eredménye lehet, hogy a gyerekek szembefordul a szülővel és végül már keresi a lehetőséget a sport elhagyására.

Mivel a mai gyerekfutball finanszírozás finoman szólva sem áll valami magas szinten, ezért a szülők támogatásából tartják fent magukat a gyerekfoci klubok. Így teljesen érthető, hogy a szülők ezek után jogot formálnak az edzésekbe, meccsekbe való beleszólásba. Ezzel személy szerint is rengeteg problémám volt, hiszen az a szülő, aki majd 100 km-ről hozza a gyerekét az edzésre, nyilvánvalóan meg is szeretné nézni azt.. főleg addig még alternatív lehetősége sincs az időt másra felhasználni, hiszen a klub nem tud biztosítani semmilyen lehetőséget erre.


Az edző gyakran szeretetből csinálja az edzéseket

Ez sokszor saját családi életének rovására megy. A fociban az edzések, főleg a gyerekedzések délután történnek. Mikor más a munka után már hazafelé veszi az irányt és a családjával tölti az időt, addig az edző dolgozik. A mások gyerekeit neveli, tanítja. A szombati és/vagy vasárnapi mérkőzés is elviszi a közös családi hétvége nagy részét. Ha hozzávesszük azt, hogy mindezért milyen szakmai, erkölcsi és nem utolsó sorban anyagi megbecsülést kap, akkor csak csodálhatjuk, hogy egyáltalán ilyen szintű focit produkálnak a hazai játékosaink.

A sportpszichológia az edző személyénél a sportolói múltat is vizsgálja és azt tapasztalják, hogy azok az edzők akik végül a szakmában a legjobbak lettek, aktív focistaként középszerű játékosok voltak. Ez azzal is magyarázható, hogy ezek az edzők még sikeréhesek, hiszen játékosként nem értek el nagy eredményeket, a játékot viszont űzték olyan szinten, hogy annak technikai-taktikai és egyéb vonulatait át tudják adni a tanítványaiknak. Lehet, hogy így van, én személy szerint mégis azt vallom: azok tudnak a legjobb gyerekfoci edzők lenni, akik meg tudják találni a gyerekekkel a közös nyelvet, és folyamatos jókedv mellett a tudásuk legjavát át is tudják adni.


Futballmumusok

Sajnos még most is sokan vannak. Azok az edzők, akik autokratikusan a saját felsőbbrendűségüket és tévedhetetlenségüket hangsúlyozva vezetik le az edzéseket. Bár a sportpszichológia felmérései alapján ez a hozzáállás hosszútávon mindig kudarchoz vezet, a gyerekeknél ők mégis a megfélemlítés és a megszégyenítés fegyverét használják motiválásra. A rövidtávon mutatkozó sikerek miatt tűnhet úgy sokaknak, hogy létjogosultsága van az ilyen hozzáállásnak, de a végállomás a lelki sérülések, frusztráció, a gyerekek kiábrándulása.

Az egyetlen hazai on-line futballedző tanfolyamban megoldást kínálva részletesen is kivesézem ezt a témát, de most csak egy rövid részletet másolok belőle ide:

„Rengeteg edzőt kísértem figyelemmel az elmúlt 10 év utánpótlás focijában, jót, rosszat egyaránt. Sajnos a tapasztalatom az: sokuk nem ismeri a gyermekeket, nincs tisztában az előző tananyagban leírt fejlődési szakaszokkal, nem tudják, hogy mi várható el egy adott korú gyermektől. Ellentmondást nem tűrő vezetési stílusukkal megszabják a gyereknek, mit mikor tehet a pályán, és amikor a valóság nem az ő elképzeléseik szerint alakul, nem ritkán torkuk szakadtából ordítanak.

Pedig a gyerek csak azt teszi, azt teheti, amire megtanították őt!

A gyerekek csak azt képesek a meccseken megtenni, amiket az edzéseken már begyakoroltak.
A számára még értelmezhetetlen helyzetben a gyerek tanácstalanul áll, és felmerül benne a kérdés: ”Miért kiabál velem az edző bácsi?” Ebből az értetlenségből félelem, abból harag, s legvégül ellenszenv válik. Az edzők egy része – tisztelet a kivételnek – hajlamos magára koncentrálni, hogy ő maga mekkora edző, milyen bonyolult gyakorlatokat tud kiötölni, micsoda csodálatos játékszisztémát, felállási formát talált ki. Az azonban sokszor nem szempont, hogy ez jó-e a játékosainak, képesek-e megvalósítani a feladatot. Mi történik, ha nem? Jöhet a hárítás a gyerekek felé, jöhet megint a kiabálás.”

A sportoló gyerek örömmel jár edzésekre

Minél több pozitív megerősítést kap itt, annál jobban nő az önbizalma és annál nagyobb lelkesedéssel veti magát bele a versenyekbe is. Ezek a pozitív megerősítések fogják kijelölni a gyerek céljait a sporttal kapcsolatban. A focista gyerekek közül mindegyik profi focista akar lenni, a külföldi sztárokhoz hasonlóan az európai elit klubok egyikében szeretne játszani. Ezeket a vágyakat nem szabad kiölni a gyerekből, de tudatosítani kell a srácokban, hogy az oda vezető út nagyon sok munkával, lemondással és kitartással jár.


A családi elvárások

Kardinális szereppel befolyásolhatják a gyerek sporthoz és ez által az egész élethez fűződő viszonyát. Budavári Ágota sportpszichológus szerint hat típust különböztethetünk meg:

1. Autokratikus, kontrolláló szülő, aki folytonos fegyelmezéssel akarja rávenni a gyerekét a teljesítményre és soha, semmi nem elég jó neki

2. Nárcisztikus szülő aki magas, idealizált elvárásokat támaszt a gyerekével szemben, ennek a teljesíthetetlensége miatt eltávolodik egymástól a gyerek és a szülő

3. Pénzéhes szülő, aki igyekszik anyagi hasznot húzni magának és családjának a gyerekből, ezért befektetésnek, vagyontárgynak tekinti a gyereket

4. Versengő szülő, aki a gyermekének sikertelenségét megszégyenítéssel fogadja, a gyerek arra érzi hivatottnak magát, hogy a szülőnek örömet okozzon, különben saját értékéből veszít, ha kudarcot vall

5. Frusztrált szülő, aki azt hiszi a gyereke tanulni tud az ő múltbáli hibáiból és ezáltal beváltja a neki nem sikerült sportkarrier reményeit

6. Racionalizáló szülő, aki passzív, nem készteti a gyerekét semmire, de azt is hagyja, hogy a gyerek a veszélyes helyzeteket is állandósítsa

A gyakorlatból mindenki tud ezekre a típusokra példákat hozni a saját környezetéből és ugye nem is kell tovább ragoznom, hogy ezek a típusok milyen szinten befolyásolják a gyerek személyiség fejlődését. Azért szép számmal vannak olyan szülők is, akik egészséges lelkülettel állnak a gyerekük sportoltatásához és az ezzel kapcsolatos elvárásaik a gyerek érdekeit szolgálják. Ők azok, akik már tudják (vagy egyszerűen érzik), a sport nem más, mint egy mozgás által történő személyiségfejlesztés.

Fontos ezt szem előtt tartani, hiszen az egész fociedzés célja is az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön. A gyerek nem azért jár focizni, hogy a szüleinek eleget tegyen, vagy az edző vágyait kielégítse hanem azért, hogy sikerélménye legyen, hogy az ő személyisége fejlődjön.


Nos, végeredményben a kutya van, és pontosan itt elásva

Mert bár az egész fociedzés célja az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön, ehhez a gyerek tud úgymond a legkevesebbet hozzátenni.
Rajtunk szülőkön, edzőkön múlik, hogy milyen nevelésben részesítjük a gyerekeinket! Ezért elengedhetetlen a már korábbi bejegyzéseimben tárgyalt közös célok kitűzése és ezek tudatosítása jó kommunikációval mind a szülők, mind az edzők, mind a gyerekek felé. Így a gyerekfutball örök triumvirátusában megvalósulhat minden edzés hármas egysége is - amiért egy gyerek szívesen elmegy az edzésre:

1. Érezze jól magát! – Ha tudja a célt és ennek megfelelő feladatokat kap, akkor jól fogja érezni magát az edzéseken és a következőre is szívesen jön

2. Tanuljon valamit! – A kitűzött célok megmutatják mindhárom résztvevőnek, hogy milyen tananyagot kell elsajátítania a gyerekeknek

3. Fejlődjön valamilyen képessége! – Itt megint csak a célok azok, amelyek irányt mutatnak a tekintetben, hogy a célok teljesítése érdekében milyen képességeket fejlesztünk az edzéseken

Amennyiben ezekkel mind a szülők, mind a gyerekek, mind az edzők tisztában vannak és közösen, jó hangulatban együtt munkálkodnak a megvalósításon, akkor valósult meg az edzés igazi lényege: a mozgás által történő személyiségfejlesztés!

Kun István