A sikerhez ezt érdemes lesz kőbe vésned!

„Isti könyörgöm, áruld már el: most versenyeztessük, vagy NE versenyeztessük a gyerekfocistákat?!„

Jogos. A témát már egy ideje feszegetem itt a blogon, így nem is csodálkoztam, mikor tegnap egy félig baráti, félig szakmai beszélgetésben nekem szegezték a kérdést. Aztán megnyitva az e-mail postámat örömmel láttam, hogy a FIFA Festival koncepciójával foglalkozó bejegyzés is többeket megmozgatott.

Ezek a levelek (melyeket ez úton is nagyon köszönök!), és barátom kissé türelmetlen „könyörgése” késztettek arra, hogy ismét célkeresztbe vegyem a nagyvadat, hogy foglalkozzam a versenyeztetés témakörével – igaz, most inkább a pszichológia illetve a sportpszichológia szemszögéből fogom becserkészni.


Hajrá egyik, ne hagyd magad másik!

A pszichológia és a sportpszichológia képviselői is egyetértenek abban, hogy a versengést a legtöbb ember szereti és igényli is.Tudományos körökben az igazi viták inkább arról folynak, hogy melyik életkortól optimális szervezett keretek között versenyeztetni a gyerekeket?

Alapvetően minden csoport magában hordozza önkéntelenül és elkerülhetetlenül a versenyt, hiszen a csoport versenyez a csoporton kívüli egyénnel, versenyez a másik csoporttal. És mit tehet az ember, ha bekerül egy csoportba? Azonnal felveszi ezt a versenyt. Ha szűkítjük a kört, a focicsapat egy igen magas csoportidentitással rendelkező csoport, mondok is neked erre egy egyszerű gyakorlati példát: ha egy gyerek átigazol egy másik csapatba, akkor ahogy bekerül az új csapatba, máris úgy kezd el beszélni a régi csapatáról, mintha az gyengébb képességekkel rendelkezne, mint ez a mostani.

A gyerekek ellenfeleiket is kibeszélik, állandóan elemzik, és ennek fényében helyezgetik saját csapatukat a rangsorban

Csináljuk a fesztivált?

A FIFA Festival koncepciója a fent leírt versenyzésnek igyekszik elütni az élét azzal, hogy a résztvevő csapatok gyerekeit megkeverik és új csoportokat hoznak létre, kizárólag az esemény idejére. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: a szülők, edzők túlzott elvárásait is csökkenteni tudják, így a gyerekek teher nélkül játszhatnak a Festival ideje alatt. Persze nem felejtettem el, hogy a koncepcióban csapatok helyett az egyéneket díjazzák a szervezők, és minden állomáson kiemelik a legjobban teljesítő gyereket, de így a csoportszerkezetből adódó természetes versenykényszer is kielégülésre kerül.

Tehát nem magával a versennyel van a probléma, az belénk van építve. Ahogy csoportba/csapatba szerveződünk, azonnal elkezdünk versenyezni, a csoporton belüli rangsor kialakítása is verseny, és a csoportok egymás között is folyton, meggátolhatatlanul versenyeznek.. A hiba a versenyhez való hozzáállásunkban, szemléletmódunkban bújuk meg.


Azok a bajkeverő.. macik?!

A gyerekfoci edzők és szülők leginkább az eredményt tekintik célnak.

A torna előtt előre meghatározzák, hogy ezt a tornát meg kell nyerni, vagy a legjobb négy közé kell jutni, vagy a nyolcba, stb. Ez viszont azt vonja maga után, hogy feloldhatatlan pszichológiai ellentmondásokba keveredik az edző és a szülő is a gyerekekkel szemben. Az edző – még akkor is, ha tökéletesen ismeri is az ellenfeleket – csak megjósolni tudja a torna végeredményét, hiszen most gyerekekről beszélünk, akik még meg sem közelítik a felnőttek stabilitását!

Ha egy gyerek a reggeli ébredésnél nem találja kedvenc maciját az ágyán – mert azt alvás közben véletlenül lelökte a földre – az esemény az egész napjára kihathat. A teljesítményét jelentősen befolyásolja minden apró, a felnőttek számára jelentéktelen esemény. A papírformák borulhatnak és valljuk be sokkal gyakrabban borulnak is, mint a felnőtteknél.


Jósló fájás

Ha az edzőként azt jósolod, azt tűzöd ki célul, hogy ezt a tornát megnyeritek, majd aztán mégsem úgy lesz, a gyerekek beléd vetett bizalma megrendül. Bizony, ilyenkor sérül az edző bácsi mindenhatósága, és vele sérül a gyerekek önbecsülése is, mert sajnos – szintén természetes reakcióként – az edző végül leginkább a gyerekekben keresi a hibát. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a hibák további tetézése helyett egyszerűen azt mondani: Srácok, bocsánat, én tévedtem.

Persze a torna előtt kitűzheted azt a célt is, hogy „ha a legjobb nyolc közé jutunk, akkor az már nagy dolog”, csakhogy ezzel a gyerekeket csípőből leértékelted. Ők ilyenkor tudat alatt azt fogják magukban hordozni, hogy nem hisznek bennünk, nem vagyunk jók, örüljünk, ha egyáltalán egy meccset is megnyerünk. Ezzel alulmotiváltságba, érdektelenségbe taszíthatod a gyerekeket akár egyetlen mondatoddal.

És vajon mit hordoz magában, ha mindezeken felül a szülő és az edző elvárásai sem egyeznek az eredménnyel kapcsolatban? Semmi jót. Ilyenkor a gyerek nem tudja, hogy az edzőjének, vagy inkább a szüleinek higgyen. Feloldhatatlan feszültség, ami döntően befolyásolhatja aznapi teljesítményét, hosszútávon akár az egész sportághoz való viszonyát. És sajnos hosszan sorolhatnám, még milyen károkat okoz a gyerekek fejlődésében az az eredménykényszer, amit a szülők és az edzők támasztanak feléjük..

A szülőkben elképesztő feszültségeket kelt a lelátón, mikor a gyerek egy tornán jól érzi magát és csak játszik, jókedvvel, önfeledten.. Apa és anya meg majd szétrobban. „Miért nem veszi komolyan a gyerek ezt a meccset?!” Felnőttként ahhoz vagyunk szokva, hogy az eredmény elérése érdekében a felnőtt versenyzők fogvicsorgatva tudnak földöntúli erőket mozgósítani magukban. Azonban tudnod kell, hogy a gyerekek nem képesek még a fiziológiás igényeiket háttérbe szorítva, a fájdalom és a fáradtság ellenében, és az eredmény érdekében energiát mozgósítani.


Akarod tudni, mi legyen a cél?

A versenyzés természetes folyamat, amiben okosan ki lehet kerülni a versenyzés káros hatásait, de csak az eddig bevettektől nagyon eltérő szemléletmód használatával.

Tessék kőbe vésni:

Az eredmény nem lehet a cél, mert az esetek döntő többségében ez kudarchoz vezet!

Gyerekmeccsen jó cél lehet az előző héten begyakorolt játékelem mérkőzés közbeni jó megvalósítása. Csapatodnak a torna elején mindig ilyen célokat tűzz ki! Mondd például azt: az a cél, hogy aki labdát szerez, az egyből törjön kapura, vagy a megszerzett labdával lendületes labdavezetéssel vigye a labdát üres területre.

Persze edzőként neked kell tudnod, hogy milyen stílusban játszatod a gyerekeit és ehhez a stílushoz milyen stílusjegyeket tanítottál meg az edzéseken. De ezek a stílusjegyek azok, amiket érdemes megvalósítandó célként megjelölnöd a tornán, a mérkőzésen!


Két hatékonyan alkalmazható példa

Természetesen lehet a játékosoknak külön-külön egyéni célokat adni. Én az egyik játékosomnak minden félidőben azt mondtam, hogy Krisztián, szeretnék tőled három elfutás látni a szélén, aminek kapuralövés, vagy beadás legyen a vége. Amikor Krisztián lejött a pályáról megdicsértem, ha sikerült megvalósítania a célját. Ha nem sikerült, akkor megkérdeztem tőle, hogy mivel a három most nem jött össze, a következő beállásakor szerinte mennyi sikerülne? Olyankor ő megmondta, szerinte mennyi menne, én meg: „Rendben, akkor legyen ennyi és hajrá, csináld meg bátran!” Működött, megcsinálta.

Egy belső védőnkre folyton odahelyezkedett az ellenfél középcsatára. Kapta az íveléseket, amit rendre nem tudott jól kiszámítani a védőnk és ebből a kapunk előtt bonyodalmak támadtak. A „figyelj oda”, „számítsd már ki a labda ívét” nem voltak jó utasítások. Amikor azt a célt kapta, hogy a támadó nem kerülhet közelebb a kapuhoz, mint ő saját maga, akkor automatikusan az ívelések láttán hátralépet néhányat és így utána már minden esetben olyan pozícióba került, hogy a célját teljesítve megakadályozta a támadót a gólszerzésben.

Érzed a különbséget? Ezekkel a csapat, és egyéni célokkal kiaknázhatod a versenyben lévő pozitív erőt, és – bár nem könnyű – de ezt tudatosítanod kell a szülőkben is. Tudom, hogy ez időigényes folyamat, viszont azt is tapasztaltam, hogy nagyon kifizetődő (kezdésnek küldd el nekik a bejegyzés linkjét).


És a hab a tortán..

A szemléletváltás lényege, hogy bár a verseny önmagában véve hasznos és természetes dolog, az már megbeszélés, kommunikáció kérdése, hogy tudatosítsa minden résztvevőben – legyen akár gyerek, szülő, edző – hogy az eredmény nem lehet cél!

A képzés alatt megtanított technikai, taktikai elemek mérkőzés közbeni végrehajtása és annak minősége lehet és kellene, hogy a cél legyen. Mert az a mondat, hogy nem az eredmény a fontos, hanem a képzés, így önmagában elég félreérthető és valószínűleg az idegen nyelvből történő fordítás miatt maradt ilyen félreértelmezhető szlogen. Értsd úgy, hogy az eredmény nem lehet cél, a képzésben megtanított dolgok meccsen történő viszontlátásának viszont igenis célnak kell lennie.

Hab a tortán, hogy ha egy csapat a kitűzött technikai-taktikai elemeket tökéletesen végrehajtja a meccsen, akkor valószínűleg nyerni fog. A győzelemnek örülni kell, egyúttal szükségszerű a megfelelő helyen értékelni; azaz nem a győzelem tényét –mint célt kiemelni – hanem azt, hogy a megbeszélt célok teljesültek-e a játék alatt, mi volt jó, vagy épp min lehet még javítani?

Tanítsd te is futballozni a gyerekeket és erről a tanítási folyamatról folyamatosan tájékoztasd a szülőket is - csak így van esély arra, hogy a versengés természetes folyamatát egy egészséges szellemiség veszi majd körül, ami a gyerekeknek csak hasznára válik!

Kun István