Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna – avagy az NBI-es tömegsport

A professzionális NBI-es csapatok, a hangzatos jelző ellenére túlnyomórészt szabadidős sport jelleggel végzik az utánpótlásképzést.

Ahol hivatásos edzőknek kellene dolgoznia gondosan kiválogatott gyerekekkel, ott – mivel a pénz az úr – olcsón megszerezhető munkaerőként alacsonyan képzett edzőkkel tanítják a konkrétan tömegsport szintjén álló gyereksereget.

Persze ha azt nézzük, hogy a pénz beszél, és mint minden klub, ők is tagdíjból tartják el magukat, ez elfogadható. Innen szemlélve nincs is benne kivetnivaló. Ha csak nem az, hogy NBI-es csapatoknak hívjuk őket..

Tudod, az élvonalbeli egyesületekben nem mondják Ferike szüleinek, hogy „kézcsók, üdvözlöm, mi tagdíjból élünk, sajnos nincs kiválasztás, szabadidős sport van, itt az számít eredménynek, ha Ferike jól érzi magát és gazdagabb lesz egy nagy élménnyel!” – de ami még nagyobb baj, magának Ferikének sem.

A feloldatlan anomália állandó konfliktust szül, hiszen a csapatban a tagságért fizető „jók” nyerni szeretnének, a szintén tagdíjat fizető „gyengébbek” viszont képtelenek a jobb játékra. A gyerekek folyamatosan konfrontálódnak, a szülők ezért az edző nyakára járnak, aki jobb híján a kezét tárogatja, hiszen nem tud mit tenni.

Kikapós képzés

Az egyesületi vezetők – látva a teljesítményt – előszeretettel kapaszkodnak az UEFA képzéseken elhangzó mondatba: „A gyerekfociban nem számít az eredmény, a képzés a lényeg.”

Az előző bejegyzésben már olvashattad; ez annyiban igaz lehet, hogy bár én edzőként valóban nem nézegetem a tabellát, és egész héten végzem az előre eltervezett képzési anyag alapján az edzéseket, de ettől független a meccset ott a helyszínen na ná, hogy meg akarom nyerni, és a meccs alatt mindent meg is teszek, hogy segítsem a srácaim a győzelemhez vezető úton.

Ha valóban nem számít az eredmény, és a képzés a lényeg, akkor a jelen futballkor üzenete tulajdonképpen az, hogy kapjatok ki?

Mondhatod a gyerekeknek a meccs előtt: „Srácok, hihetetlen szuperül edzettünk a héten, nagyon jó és átfogó képzésben volt részetek és ez a jövő héten is így lesz! Most itt vagyunk a hétvégi éles meccsen, de nincs gond, mert nem számít az eredmény, nyugodtan kikaphatunk.” Tedd meg, majd kérdezd meg magadtól, mennyi jogod van csodálkozni azon, ha a csapatod végül kikap?..

Egy olyan edzőszemlélettel, amiben nem számít az eredmény, csak a képzés a lényeg ellentmondunk magunknak, konkrétan kidobjuk a szemétbe, amiért egész nap, egész héten, az egész idényben verítékkel dolgoztunk mi és a gyerekek is.

Ha ezt mi megértjük, akkor viszont miért csodálkozik a magyar futballtársadalom, hogy az elmúlt 20 évben nem értünk el semmilyen igazán jelentős, tartós eredményt, hogy motiválatlan, önbizalom hiányos magyar játékosok futnak ki a futballpályákra?

Valódi csoda...

de néha előfordul, hogy egy kis egyesületben néha összejön egy valóban tehetséges utánpótlás korosztályos csapat.

Jól érzik magukat, összeszoknak, sokszor évekig nem változik a csapat összetétele, és az edző aránylag könnyedén halmoz velük sikert sikerre. Nagyjából 12-13 éves korukban azonban eljön az idő, és az amatőr egyesület már nem tudja tovább vinni őket. Ekkor lép be a képbe a „profi” NBI-es csapat és szétszedi a srácokat.

A korábban már leírtak ismeretében érthető, hogy az új felállásban mind a gyerekek, mind a szülők rosszul érzik magukat, hát még azok a gyerekek és szülők, akik addig az NBI-es csapatban voltak és most a helyükre jön akár egy teljes focicsapat!

Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna?

Most én lennék a 6-os villamos.

Mondhatnám úgy is: Ha az amatőr együtteseknek az lenne a célja, hogy a focizni szerető gyerekeket összegyűjtse és a sport közösség formáló, egészséges szemléletre nevelő hatását felhasználva fejlessze a gyerekek személyiségét, közös élményt, szórakoztatást nyújtva, akkor mind e közben ki tudná emelni a tehetséges játékosokat, és továbbterelhetné őket a nagyobb, magasabb szinten játszó csapatok felé.

Erre ráépülhetne egy olyan rendszer, amiben az amatőr csapatok a feláramoltatott tehetségeik után megfelelő juttatásokat kapnának vissza és ezzel egyből érdekeltté lennének téve az iránt, hogy minél több gyereket mozgassanak meg, minél több sikerélményt nyújtsanak a gyerekeknek, és minél magasabb szintre jussanak a kiválasztás összetett folyamatában.

Ha az így megszűrt gyerekanyagot a profi futballra felkészítő egyesületek folyamatos tesztelésekkel, versenyeztetéssel, képzéssel dolgoznák tovább, valóban eljuthatnánk a legmagasabb szintre a fiatal futballistáink tehetségének kibontakoztatásában.

Én is tudom és te is tudod, nincs pénz, és nincs „ha”

Ezzel a nagymamám és egyúttal a magyar foci is le van rendezve.

Mindenki a tagdíjban látja az egyesület egyetlen bevételi forrás lehetőségét, a többkörös pályázati pénzek macerásak, nagyon nehezen elérhetők az egyesületek számára. Nem marad más, csak az a néhány tehetős apuka, aki hónapról-hónapra beleteszi a pénzét (kapcsolatait) a csapatba és ettől jogosan elvárja, hogy a gyerekének előnye származzon ebből, függetlenül annak teljesítményére.

Ez hát az utánpótlásfutball kiválasztásának jelenlegi folyamata..


Akkor hát mi a kiút, mi a megoldás?

Elárulok egy titkot. A működő megoldás…

(…folyt.köv.)