Az alkalmasság kérdése II.

cv
(Az első részt itt megtalálod!)

Az alkalmasság kérdése párhuzamosan felvet egy másik fontos kérdést is, mégpedig a

szerethetőség kérdését!

„Olyan ember vagyok, akit lehet szeretni. Az emberek elfogadnak és szeretik, ha velük vagyok“- ez a vélemény szintén kisgyermekkorban alakulhat ki. Bizonyítékokat keresünk arra, hogy jelentünk valamit és értékesek vagyunk mások számára. Megfigyeljük, mit tesznek szüleink, tanáraink, edzőink, amíg velünk vagyunk.

• Vajon a szemünkbe néznek és ránk figyelnek, amikor hozzájuk beszélünk, vagy valami más fontosabb dolog foglalkoztatja őket?

• Úgy fegyelmeznek-e bennünket, hogy közben a hibáink ellenére is jó embernek tarthassuk magunkat, aki a hibáiból képes megtanulni, hogy mit csináljon legközelebb másképp? Vagy azt tanítják, hogy semmit sem vagyunk képesek jól megcsinálni?

• Nyugodtan és nyíltan beszélnek velünk, azt sugallva, hogy számítunk valamit nekik? Vagy úgy beszélnek velünk, mintha birkák lennénk, előírva, hogy mit és hogyan csináljunk, mintha kellő ész hiányában mi magunktól képtelenek lennénk kitalálni.

• Érezzük-e, hogy jogunkban áll kiállni amellett, amit akarunk, és tudni, amit akarunk? Vagy egy csendes, kimondatlan játszmát játszunk, amelyben az ostoba szerepét kell alakítanunk, úgy tenni, mintha nem tudnánk a választ bizonyos kérdésekre, úgy tenni, mintha nem is akarnánk, amit akarunk.

Te, mint edző, vagy szülő, hogyan közelíted meg a gyerekeket?

Ezek a kérdések, ha őszintén válaszoljuk meg őket, segítenek megláttatni velünk, hogyan vontunk le következtetéseket szerethetőségünkkel kapcsolatban.
Ezek a kérdések, és a rájuk adott, erősen szubjektív válaszaink, meghatározzák önelfogadásunk szintjét, a dolgok rendjében elfoglalt jogos helyünkkel kapcsolatos érzéseinket (ami felnőtt korban legfőképp a munka világában elfoglalt helyünkhöz köthető - vajon a gyerek szeretne focista lenni, vagy csak a szülő szeretné ezt?), végső soron magában a világban elfoglalt helyünket.

Azok, akik szerethetőnek és értékesnek tartják magukat gyermekkorukban, megtanulják, hogy őszintén kinyilváníthatják véleményüket és igényeiket, és meghatározhatják, hogy mi a fontos számukra, mert nem utasítják vissza őket, ha kimondják, mit is szeretnének.
Ez egy mérhetetlenül fontos lecke és ajándék. Hiszen amikor valaki azt hiszi, elutasításban lesz része, ha kiáll a mellet, amit akar, és amire szüksége van, akkor inkább lenyeli, önmagába fojtja kívánságait. Ha történetesen túl félénk, vagy megszidják amiatt, hogy kiáll önmagáért, mert a szülő, edző túlságosan szigorú, akkor a gyerek elfelejti, mit is akart.
Nem kevés munka kell ahhoz, hogy kimondjuk, amit helyesnek érzünk, különösen akkor, ha gyerekként olyan családban élünk, ahol a felnőttek rosszalló tekintettel azt állítják, ők „tudják“, mi jó neked és mi nem. Ez még inkább igaz arra a gyerekre, aki a természeténél fogva félénk, vagy aki félelmetesnek vagy kezelhetetlennek tartja a dolgokat, az embereket és az eseményeket.

A gyerekek különböző módon értelmezik azt, amit a szülők, edzők tesznek, vagy mondanak.
Néhány gyerek még a legenyhébb kritikát is súlyos és alapvető elutasításnak véli, míg mások sokkal erősebbek. Vannak, akik születésüknél fogva agresszívek, már születésük előtt sokat rugdosnak és „öklöznek“ anyjuk hasában. Mások csendes, nyugodt típusok.
Önmagunkról való vélekedésünk nagy része onnan ered, hogy szerintünk milyennek láthattak bennünket a szüleink, vagy pontosabban fogalmazva onnan, hogy szerintünk hogyan bántak velünk. (Vajon a pálya szélén üvöltő szülő, milyen benyomást tesz a saját gyerekére?) Több, mint valószínű, hogy ebben az érzékeny időszakban kapjuk meg életünkhöz a „mottókat“, a „forgatókönyveket“ és a „térképeket“. Ezekből az üzenetekből a tapasztalások megerősítő ismétlődése révén végül megszületik összes élettapasztalatunk „épületének“ körvonala.

A szó szoros értelmében megemésztjük a gyermekkorunkban hallott üzeneteket,
a személyes erő és ügyesség, vagy a gyengeség és az alkalmatlanság szavaivá alakítva őket.

Vajon mi a jobb, ha edzőként, szülőként hagyom a pályán játszani a gyerekeket, vagy felnőtt fejjel mindent jobban tudva náluk folyton utasítgatom őket és mindig az én akaratom érvényesül az edzésen vagy a mérkőzésen?
Ha a korai üzenetek azt mondják, „oké“ vagy, akkor azt hisszük: „Hmm, egész jó vagyok“ vagy „Biztos jó életem lesz“ vagy „Úgy tűnik, sok öröm vár rám“. Másrészről, ha a kapott üzenetek azt mondják, hogy valami hiányosságunk van, úgy érezhetjük, nincs sok esélyünk a valódi boldogságra. Úgy hihetjük, nem érdemeljük meg azokat a dolgokat, amikre vágyunk. Ezért azt mondjuk magunknak, hogy hozzá kell szoknunk a szűkösséghez, az aggódásokkal teli élethez vagy az örömtelenséghez és a szürkeséghez - közben mindig azon töprengve, vajon miért van részünk oly sok szenvedésben. Vagy elhihetjük, hogy jobbat érdemlünk, és mivel törekszünk rá, végül el is érjük.

A fenti gondolatmenet egy lényeges következtetéshez vezet: gyermekkorunk történései alapján formálódik felnőtt szakmai életünk.
Többek között a képességünk is annak meghatározására, hogy mit is akarunk az élettől, mekkora boldogság elérését engedjük meg magunknak, milyen módon oldjuk meg, vagy kerüljük el a problémákat, készek vagyunk-e más utat járni, mint a nagy többség, képesek vagyunk-e felelősséget vállalni saját döntéseinkért és kitűzött céljainkért. A magas önbecsüléssel rendelkező emberek kapcsolatban érzik magukat belső késztetéseikkel, elképzeléseikkel és céljaikkal. Ezzel egy időben, kapcsolatban érzik magukat a többi emberrel is és értékeik jellemzően életigenlőek. És valóban, olyan mértékben javíthatják életét is, amilyen mértékben növelni tudják saját életük színvonalát.

Akár edzők, akár szülők vagyunk, jól meg kell fontolni, mit és hogyan teszünk és mondunk a gyerekek jelenlétében, hogyan vélekedünk róluk akár szavakban, akár tettekben kifejezve, mert minden apró momentum befolyásolni fogja a későbbi felnőttkori életüket!

cv