2013. november 21., csütörtök

Menekülést színlelő lovas = visszavont középcsatár

A magyar labdarúgókat véleményező cikkekkel mára Dunát lehet rekeszteni. Folyvást nyilatkozó edzők és szakértők, akik javarészt mind arra a következtetésre jutnak, hogy a magyar játékos - legyen az utánpótlás korú, vagy felnőtt – egyszerűen nem fut eleget. Ráadásul lassú, és nem nyeri meg a párharcokat sem, mert nem elég kitartó és nem kellően agresszív.
Előző cikkeimben már megírtam a saját véleményem erről. Igaz, azt nem említettem, hogy abban a viszonyrendszerben, amelyben ezek az edzők és szakértők gondolkodnak, valóban igazuk van. Ott az erőnlét és a gyorsaság hiánya a kulcs. Én most sem ezt az igazukat, hanem a viszonyrendszerük helytállóságát kérdőjelezem meg.
Ha edzői pályafutásom során valamit megtanultam, akkor azt, hogy egy problémára a megoldást mindig a gyökerénél kell keresni. Ott, és csakis ott találhatom az igazi megoldást. Amennyiben tüneti kezelés helyett te is a problémát szeretnéd orvosolni, tarts velem ebben a bejegyzésben.

A probléma, hogy rossz a magyar foci
Ez a tény, ez a megoldandó feladat.
Hogy eljussunk a gyökerekig, fel kell tennünk magunknak az első kérdést: volt valamikor jó a magyar futball?
Hát persze, volt.
Jöhet a következő kérdés: akkoriban mitől, miért volt jó?
Most villanthatnak a kutatók, edzők, szakemberek a grunddal, vagy a szűk utcákkal, amelyek kikényszerítették a földön tartott lapos passzokkal járatott labda alakzatbontó és alakzatépítő játékstílusát. Ez így igaz, azonban ez még nem a jó magyar foci gyökere. Ez már csak egy következmény, mely a gyökérből fakadt. Ők elakadnak itt, de nekünk – ha még mindig velem tartasz - mélyebbre kell ásnunk.
„Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.” Kassai Lajos
A magyarok archetípusa
A mi ősképünk, ősmintánk, a lovas nemzet, a nomád életmód.
Őseink nem igazán jártak gyalog sehová, nem egy gyerek hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni. A magyarok régen soha nem voltak huzamosabb ideig gyalogosok, ebből adódik, hogy nem kellett nekik (se gyorsan, se lassan) futniuk ahhoz, hogy fenntarthassák magukat. Testfelépítésük is a lovas élethez alakult, ellenben az összes többi nem lovas nemzettel, akik gyalogszerrel közlekedtek, és akiknek az életben maradáshoz elengedhetetlen volt a futás.
A kengyel elterjedésével lehetővé vált a ló irányítása kéz használata nélkül.
A korábbi cikkemben említett „hármasság hatalma” itt is felismerhető: ember – fegyver – ló. Olyan kettősség, amely a hármasságon keresztül válik egységgé.
Az íj kevésbé lett volna hatékony, ha ezt nem lóhátról, a ló gyors mozgásával kombinálva alkalmazzuk. A ló sebessége sem ért volna olyan sokat, ha nem párosul az íjhasználattal. Végül a magyar ember sem jutott volna ilyen messzire, ha nincs lova és íja. Jó példa erre a 907-es pozsonyi csata.

A magyar (lovas) harcmodor alakzatbontó és alakzatépítő volt
Más nézőpontból látja a világot az, aki ideje nagy részét lóháton tölti, mint az, aki két lábbal a földön áll. Nem hiába, hogy a magyar embert csavaros eszűnek tartja a többi nemzet, rafináltnak, aki a jég hátán is megél.
A magyar futball hőskorszakában, játékosainkat mindezen túl magas technikai tudás is védjegyezte. Direktben a labdával mentek a cseles és megtévesztő mozdulatok, labda nélkül pedig ravasz elterelő mozgásokat végeztek, amivel helyet, területet teremtettek a labdás játékosnak.
Archetípusunk akkoriban még nyilvánvalóan jelen volt a futballpályán is:
  • menekülést színlelő magyar lovas harcos = visszavont középcsatár
  • a magát beásó ellenség folyamatos nyilazása a bal és a jobb szárny forgásával a fősereg előtt = szélről alakzatbontó és építő forgás

Mivel archetípusa alapján a magyar nem „futógép”, meglehet, hogy az ősképünk, ősmintánk szerinti relatív futó lassúságunkat az észjárás gyorsaságával kompenzáltuk. Ha ez így van, az ember – fegyver - ló viszonyrendszert, a taktika – technika - fizikum viszonyrendszerében jelenítettük meg. Hiszen a labda mindenkinél gyorsabb és még az a jó tulajdonsága is megvan, hogy sosem fárad el. Következésképpen a labdának kellene futnia a legtöbbet.
Ebben a mélységben már érdemes keresgélni, miért rossz ma a magyar futball.

Egység az egységen belül
A Barca azt mondja: “passz és mozgás”.
Ez nagyban különbözik a mi “rúgd és fuss” filozófiánktól. A modern futball elképzelhetetlen magas szintű fizikai felkészültség nélkül, ezzel vitatkozni nem lehet. Azonban az, hogyan érjük el a kívánt fizikai állapotot, ma már merőben a gondolkodás-módunktól függ.
Ezzel az újság címlappal már 1942-ben járunk.
A felállási forma kísértetiesen emlékeztet engem a négy védő - egy védekező - két támadó középpályás - három csatár felállásra. De vajon a Kállói – Szalay - Olajkár, Marosvári – Szabadkai – Dudás, és a Kapta – Gere – Váradi - Pintér egységek az egységeken belül, valóban hasonló típusú játékosok lettek volna?

Ugorjunk fejest egy mai gyerekfoci edzésbe - edző szemmel
Szeretném, ha a 6 éves gyerekjátékosom gyors, agresszív (a játéknak megfelelően értendő!), technikás legyen. Ergo megtanítom cselezni és labdát vezetni, hiszen 6 éves korban a gyorsaság még éppen szenzitív időszakban van fejleszthetőség szempontjából.
De mit tanítsak neki? Egyhelyben cselezést álló vagy mozgó zavarók nélkül?
Vagy inkább arra késztessem, hogy álló vagy mozgó zavarók ellen, adott időre, minél több cselt csináljon meg?
Nézzünk most 1:1 elleni játékot, két kapura.
A labdás hozza a labdát és van 10 másodperce, hogy befejezze a támadást - ha gól, ha nem. Amennyiben a védő megszerzi a labdát, akkor az edző lefújja, vége a támadásnak és csere; jöhet egy másik páros…
…vagy edzőként másik utat választok: hagyom a játékot szabadon alakulni.
A kiinduló helyzet ugyan az, „csak” a játékidőt másfél percben határozom meg és most nincs vége a támadásnak az eredményes vagy az eredménytelen akció után. A másfél percben labdaszerzés esetén is tovább hozhatja a labdát a másik játékos.
Szerinted melyik típusú feladat segíti jobban a gyereket abban, hogy gyors legyen?
Egy mai utánpótlás futballedzés mennyiben hasonul a már megismert magyar archetípushoz?
Mindezek után valóban az lenne a betegeskedő magyar futball rákfenéje, amit a médiában nyilatkozó edzők és szakértők állítanak, hogy a magyar játékos nem fut eleget?

Más országok gondolkodnak - helyettünk is
Az ő szakembereiknek hála, pár év múlva majd mi is megkaphatjuk és lemásolhatjuk azt, amit amúgy már tudtunk, cirka több ezer éve…
Azonban még mielőtt teljesen elsiratnám magunkat örömmel közölhetem, hogy vannak közöttünk lelkes edzők, akik ösztönösen rátaláltak az ősök üzenetére. Ezt nem restellték gyakorlati anyagokká transzmutálni és most is eredményesen alkalmazzák a csapataiknál. Remélem, egyre többen teszik ezeket a gyakorlatokat nyilvánossá azért, hogy beépülhessenek a magyar labdarúgó edzőképzés anyagába és ez által eljuthasson az információ minden futballt szerető emberhez. Hogy miért olyan fontos ez?
“Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” Henry Ford
Minden a tudatban van
Ami nincs a tudatodban, az számodra nem létezik.
Ha egy edzőnek senki nem mondja el ezeket az információkat, nem fogja tudni. Azonban mihelyst tudomást szerez róla, máris létezik, mert a tudomásszerzéssel azonnal a tudatba kerül. A kollektív tudatból kerül az információ a személyes tudatalattiba, onnan a tudatba. Elég annyi is, hogy valaki emlékeztet rá.
Gyakorló edzőkén állíthatom: a magyar gyerekek rendkívül hamar emlékeznek, azonnal reagálnak, és nagyon élvezik azokat a gyakorlatokat, amelyek hívó jelként működnek az archetípusuknak megfelelően.
Nekünk edzőknek, ez lenne a valódi feladatunk: emlékeztetni őket a bennük szunnyadó ősök tudására.

Kun István
a Csendes Edző

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, megjegyzés írásnál mindig légy udvarias, és vállald a neved. Köszönöm!

Loading...