Ha a foci mindenkié, hol vannak a nők?

A 2011-es Németországban megrendezett női labdarúgó világbajnokság majd minden mérkőzését megnéztem a televízióban. Őszintén bevallom, elsősorban az olyan csinos hölgyekre voltam kíváncsi mint Gaetane Thiney, Corine Franco, Charlotte Rohlin vagy Sara Thunebro, de egy-két meccs után már csak a focit figyeltem: az igazi látványos, élvezhető női labdarúgást.

Statisztikai adatokkal nem untatlak azzal kapcsolatban, hogy mennyi is a kis hazánkban szereplő női labdarúgók száma, hiszen a még a férfi labdarúgók pontos számát sem tudjuk, és biztos vagyok benne, hogy a női vonalon még sokkal jobban le vagyunk maradva. Ami tény, hogy a rendszerváltással sok minden megszűnt, többek között a jó minőségű magyar női foci is. A sportállások megszűnésével a sportág női szakasza is szép fokozatosan felszívódott a palettáról, és megfigyelhető, hogy csak a 2000-es évek közepétől - ahol már a futball alap bázisának szélesítéséről szólnak a harsonák - kezdenek újra előtérbe kerülni a lányok. Ezt a törekvést a 2009-ben elfogadott Grassroots Festival rendszerű rendezvények is hivatottak voltak felerősíteni.

Úgy érzékelem, hogy a megyei szövetségeknek hiába kötelező a női futball népszerűsítése és adott korosztályokban a csapatok felállítása, nem tudják teljesíteni a rájuk kirótt létszámbeli mutatókat. Kapásból talán tíznél is kevesebb olyan csapatot tudnék felsorolni, akiknek tisztán lányokból álló korosztályos csapataik vannak. A legtöbb helyen egy-egy kislány focizik a fiúk között, amit jelenleg 12 éves korig tehetnek, ott is azzal a kedvezménnyel, hogy a két évvel fiatalabb fiú csapatban is játszhatnak még. Így ha van egy ügyes kislány, akkor azt az egyesületek a saját korosztályán kívül a fiatalabb fiúk között is bevetik. Ez viszont édeskevés. Blogoldalamon nagy hangsúlyt fektetek a kiválasztásra és a modern kor követelményeinek megfelelő képzésre, azonban a „nincs”-ből nehéz kiválasztani.

Házam szomszédságában egy óvoda működik. Ott azt látom, hogy a copfos lányok is vadul, a fiúkkal együtt kergetik a pöttyös labdát az udvaron. De hová tűnnek ezek a lelkes és ügyes lányok 2-3 év múlva? Mi az oka annak, hogy ők nem jelennek meg a fiúknak oly természetes óvodai labdarúgásban? Ezekre a kérdésekre jómagam még nem tudom a választ, de labdarúgásunk alacsony társadalmi megítéltsége mellett már inkább azon csodálkozom, hogy egyáltalán vannak még olyan kislányok, akik a focit választják maguknak sportnak, vagy akár életpályának.

A felhozatal megvan, és véleményem szerint ezt a potenciált őrültség továbbra is veszni hagyni. A futballt újra vonzóvá kellene tenni a kislányok-nők körében is. Persze kérdés, hogy a mostani Messiás, a sportfinanszírozás, mennyiben segíti a női labdarúgást? Egyáltalán női csapatok igényelhetik-e a támogatást? Azok a csapatok, ahol működik női szakosztály, tudtak-e olyan nyomást gyakorolni a vezetőkre, ami alapján ők is részesülhetnek a támogatásból? Labdarúgásunkban a legtöbb pénzt az utánpótlás fejlesztésére kellene fordítani, és nem csak papíron. Edzők képzésére, a környezet vonzóvá tételére, a futball kampányszerű népszerűsítésére, amiben a lányokat ugyan olyan erővel és mértékben szólítják meg a szakemberek, mint a fiúkat, hiszen a foci mindenkié!

Ismered Szász Kittit? Freestyle világbajnok! Ma még rózsaszín szandálkákba bújtatva megannyi hasonló tehetségünk van, akik – ha nem változik semmi – nem jutnak majd megfelelő lehetőséghez, csak azért, mert nincs sem pénz, sem akarat, hogy meglássák őket. Milyen öröm lenne egy négytagú családot focizni látni a parkban, ahol apuka a kislányával, anyuka a kisfával játszik 2:2-t, vagy az új utcai őrületben a Panna-ban a lányokat még több számban látni? Fejlettebb futballkultúrájú országokban már régen felismerték a sport, azon belül a labdarúgás jótékony hatását az egyén egészségére és a társas viselkedésre. A nőket, lányokat, asszonyokat már régen bevonták a fociba, akár profi játékos szintjén, akár teljesen rekreációs tevékenységként űzött csapattevékenységként - a nemzetközi tapasztalatok ontják ránk a jó példákat és a lehetőségeket.

Nemrégiben a női felnőtt válogatottunk alul maradt Norvégiával szemben, és szövetségi kapitányunk Kiss László azt mondta, hogy nálunk egyelőre csak álom, hogy egy meccsen belül hosszabb ideig minőségi játékot fent tudjanak tartani a játékosok...

Hát ébredjünk fel! Teremtsünk olyan környezetet labdarúgásunkban, hogy a lányok is szívesen jöjjenek, legyen merítési lehetőség, induljon el a többszintű képzés, ahol mindenki megtalálhatja a magának megfelelő szintet!

(A témában elmerülni tökéletes színhely a koteny.blog.nepsport.hu, ahol szakavatott emberektől kaphatsz naprakész információkat a női labdarúgásról)

Kun István

„Mi játszottuk a focit, ti pedig nyertetek”

Budapesten az U-11-es csapatoknak már van lehetőségük bajnokságban játszani. Azt, hogy ez jó vagy sem, ki-ki döntse el maga, de ami tény, hogy a szülők a bajnokság mérkőzéseinek eredményeit objektív mércének tartják saját gyermekük teljesítményének megítéléséhez. A baj csak az, hogy nem az eredmény számít, hanem a képzés.

A csoport pszichológia törvényszerűsége, hogy két csoport között automatikusan versengés alakul ki.

A csoporton belülieket egynek tekintik, a csoporton kívülieket és a más csoportok tagjait pedig „ellenségnek”. Ez az „ösztön” akár az ősemberig visszavezethető, hiszen már ők is rájöttek, hogy együtt könnyebb érvényesülni, könnyebb életben maradni. Arra is rájöttek, hogy az azonos területen élő más csoportok veszélyeztetik az ő vadász és gyűjtögető tevékenységüket, így hamar elkezdték a háborúzást; ezt a folyamatot a mai napig látjuk. Az országok népeihez hasonlóan – amin belül vannak vallási, etnikai, politikai csoportok – a modernkor labdarúgó szurkolói is hajlandóak ökölre menni a másik csoporttal szemben. A közös pont, hogy mind saját igazukat tekintik egyetlennek és igaznak. Örök kérdés és vita, hogy mikor és miért éri meg jobban a csoportoknak az együttműködés az egymás elleni harccal szemben?

Történt, hogy idegenben játszottunk egy olyan csapat ellen, akiről tudtuk, hogy technikailag sokkal magasabb szinten állnak nálunk és eddigi találkozásainkból általában ők jöttek ki győztesen. Azonban a mostani meccsen az új pályaméret és a játékos létszám miatt kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Ők továbbra is nagyon szépen passzolgattak, próbálták felépíteni a játékot, azonban a pálya méretei és a játékosok létszáma miatt nem sikerült. Aztán egy véleményes „les vagy nem les” kérdés miatt - amiből mi gólt lőttünk - felrobbant a lelátó.

A kapott gól miatt a hazai drukkerek felháborodottan fejtették ki véleményüket először csak az esetről, aztán – ahogy ez már csak lenni szokott a csoportok egymás elleni rivalizálásában – már magát a csoportot, annak tagjait és munkamódszereit kritizálták nem éppen irodalmi stílusban. Mindennek a kiváltó oka egy véleményes bírói ítélet és egy kapott gól. Egyre jobban kidomborodott a kérdés, hogyan tudják a saját csapatuk igazát igazolni, azaz a technikailag jobb szinten lévő csapat hátrányba kerülését mivel lehet magyarázni? A kézenfekvő válasz persze az volt, hogy csal a bíró, az ellenfél meg versenyezteti a gyerekeit, nem pedig képzi. Ezt a véleményüket csak tovább fokozta az általunk rúgott másik két gól. A 3:0-ás eredményt csak azzal tudták magyarázni, hogy mi csak az eredményre koncentrálunk, csak az eredmény a fontos, kvázi „meccselünk”, nem pedig képzünk, amúgy is csak ők képeznek, mert hiszen a képzés nem lehet más, mint amit ők képviselnek. Aztán vége a mérkőzésnek, elmúlik a meccs heve és a négyszemközti beszélgetésben, ahol már jócskán veszít az erejéből a csoport identitás, kezdenek megenyhülni és kezdik a saját hiányosságaikat is meglátni. Az azonban még ebben a beszélgetésben sem jut érvényre, hogy ezen a mérkőzésen esetleg két különböző stílus csapott össze és most nyert az egyik.

A szülők szinte mindig saját csoportjuk igazát tartják egyetlen és elfogadható ténynek – és így van ez még akkor is, ha pár héttel ezelőtt még a másik csoportban voltak. Az a pár nap már elég nekik, hogy az új csoport igazságát elfogadják és magukra nézve érvényesnek tekintsék, sőt e mellett nagy hangerővel ki is álljanak. Nyílván nem lehet őket ezért hibáztatni, mert a csoport dinamikája ezt diktálja, így vagyunk szocializálva.

Meccs után,mikor elváltunk egymástól, még egy utolsó tüskét azért odaszúrtak: „Mi játszottuk a focit, ti pedig nyertetek!” Lehet, hogy így van, mindenkire rábízom, ő miként ítéli meg ezt a helyzetet. Véleményem szerint egy kicsit tudatosabb, rendszerben történő gondolkodással sok mindenen lehet változtatni, többek között azon is, hogy valaki felismerje azt, amit Henry Ford mondott a mérnökeinek, mikor azok kijelentették, hogy lehetetlen megépíteni az általa megálmodott motort:

„Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”

Nagyfiúk vagyunk, mindenki el tudja dönteni, számára melyik az igazság.

A kiordibált tüdő esete Tóth Matyival

"A fiatal íjász, aki több íjászversenyt is nyert zsinórban, egy alkalommal hírül vette, hogy létezik egy öreg zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva a saját tudásában, felkereste és magabiztosan versenyre hívta a mestert.

A fiatal íjász nagyon ügyes volt, az első lövéséből telibe találta a céltábla közepét, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.

- Szeretném látni, képes vagy-e hasonló teljesítményre?- mondta az öregnek.

Az öreg mester nem vette elő az íját, hanem elindult az erdőbe és kérte a fiatal íjászt, tartson vele. A fiatalember kíváncsi természet lévén, követte az öreget a hegyekbe. Egy mély szakadékhoz értek, melyen csak egy keskeny, bizonytalanul ingó, csúszós fatörzs vezetett keresztül. A mester fellépett a fatörzsre, besétált a szakadék közepére, elővette az íját, kinézet a túloldalon egy távoli fát, majd könnyed mozdulattal belerepítette a nyílvesszőjét.

- Most te következel! - mondta.

A fiatal íjász rémülten nézett a szakadékba, nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen. A mester azt mondta:

- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti."

(Zen-történet)

Balogh Béla „A végső valóság” című könyvében azt írja: „Ebben az Univerzumban a döntő bizonyítékot mindig az egyéni élmény jelenti, ez az élmény pedig mindannyiunk számára különböző. Más szóval: objektív, a megfigyelőtől független valóság nem létezik.”

Ugyan ebben a könyvben leír még egy olyan megfigyelést, amit bárki megtapasztalhatott már saját maga is. Egy parkban egymás mellett sétál két ember, az egyik nagy kutyabarát, a másik egy gyerekkori élmény miatt retteg a kutyáktól. Ekkor arra lesznek figyelmesek, hogy egy nagy fehér kutya rohan feléjük. Vajon mindketten ugyan azt látják? Aligha. Aki szereti a kutyákat, az teljesen feldobódik, alig várja, hogy a kutya megérkezzen és megsimogathassa. Az, aki fél a kutyáktól, teljesen megmerevedik és elönti a pánik, a menekülés lehetőségét keresi.

Mindenkinek lehet más a véleménye ugyanarról a dologról, nem kivétel ez alól a gyerekfoci sem. A focimeccset ahány ember nézi, annyiféle véleménye, képe van a játékról, nem létezik a megfigyelőtől független valóság: mindenkinek az a valóság, amit ő lát.

Pár héttel ezelőtt egy gyerektornán voltam a csapatommal, és a mérkőzésünk közben felfigyeltem arra, hogy a mögöttem lévő pályán teli tüdőből ordít az egyik edző. „Én a tüdőmet kiordibálom Matyi, és te még sem érted meg, hogy mit kellene csinálnod!?” Gondoltam megnézem egy kicsit, hogy mi is a nagy ordibálás lényege. Megfigyeltem, hogy az edzőnek volt egy elképzelése a játékról, de Matyi nem azt látta és nem azt a megoldást választotta, amit az edzője elképzelt. Látható volt az is, hogy a gyerek jó dolgokat csinál, ennek ellenére még is leszúrta az edzője, mert nem azt tette a gyerek, amit ő kívánt tőle.

Amennyiben figyelembe vesszük a fentiekben leírtakat, akkor rájövünk arra, hogy az edző és a játékos másképp látták ugyanazt a szituációt és mivel az edző nem volt képes átlátni azt, hogy nem csak az ő általa észlelt valóság lehet igaz és jó, ezért a hangerővel pótolta hiányosságait. Matyi láthatóan nem értette az edző kirohanásait, hiszen ő belülről, a pályáról másképp látta a szituációkat. Az ő megoldásai és választásai is igazak voltak.

A tudatosság alacsonyabb szintjén álló ember hajlamos arra, hogy saját, egyéni „valóságát” az egyetlen abszolút igazságnak tekintse. A legtöbben teljesen meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és ez bizonyos értelemben valóban így van. Így aztán tökéletes az illúzió. És rengeteg a vita és a veszekedés.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy egy felnőtt embernek kellene több tudatossággal rendelkezni, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek sokkal jobban és egyszerűbben látják a világ dolgait és ebbe természetesen beletartozik a foci is. Nem szégyen a gyerekektől tanulni. Vagy, ha ezt már nem is vállaljuk fel, akkor legalább arra figyeljünk, hogy ne kerüljünk nyílt vitába velük a mérkőzésen. Akár milyen hangosan is mondjuk, ha a gyerek nem úgy látja, ha nem egyezik a mi valóságunk az övékével, akkor nem fogja érteni.

(Felmerülhet, hogy amennyiben én tanítom a gyerekeket focizni, akkor, hogyan történhet meg, hogy teljesen másként látja a játékot? Ez a kérdés azonban az oktatás módszertanának köréből újabb kérdéseket vet fel, amelyeknek a megválaszolása már túlmutat ennek a blogbejegyzésnek a méretein.)

Tudatában kell lennünk: edzőként és szülőként el kell fogadnunk, hogy a gyerekek mást látnak a pályán belülről, mint mi a pályán kívülről. Ha feltételezzük, hogy minden gyerek jót akar csinálni a pályán, akkor arra is rá kell jönnünk, hogy felesleges a mérkőzés közben bekiabálnunk a saját valóságunkat, hiszen azt mi látjuk és nem a gyerek. Felül kell emelkednünk magunkon és hagynunk kell kibontakozni a gyerekeket, ha azt akarjuk, hogy jó focisták legyenek, muszáj megengednünk nekik, hogy önmaguk legyenek!

Ez ám az embert próbáló feladat.

Jó, hír, hogy itt az egész szezon, hogy gyakorolhassuk ezt, és ezáltal mi is fejlődjünk, tudatosabbak legyünk, a gyerekekkel együtt – a gyerekekért!

Elkezdődött!-és ezzel be is fejeződött?

Már nem csak a felnőtteknél, hanem már az utánpótlás csapatoknál elkezdődtek az edzések, ami egyrészről nagyon örömteli, másrészről újabb megoldandó feladatokat ró az edzőkre.

Az egyik ilyen legfontosabb, a keretek kialakítása. Az elmúlt négy hétben, a megfigyelt csapatok különböző korosztályainál sok érdekességet láttam ebben a témában. Mert hát ugye van az a bizonyos sokat vitatott amatőr sportolói szerződés, ami már a nevében is farkába harapott kígyó, hiszen hogy lehet egy amatőrrel szerződni? De a nyelv csűrése-csavarása helyett szorítkozzunk a tényekre.

A labdarúgó szövetség szabályzata kimondja, hogy minden olyan sportolónak, aki az MLSZ valamelyik hivatalos versenyrendszerében szeretne versenyezni, rendelkeznie kell ezzel az amatőr sportolói szerződéssel, különben nem kap játékengedélyt. Sőt, az új sport finanszírozási rendszerben a támogatást is a szövetségben regisztrált szerződések után kapják az egyesületek. Így most megindult a nagy szerződéskötési hullám, már az óvodás korú gyerekekkel is kötnek szerződéseket. Van olyan csapat, amelyik egy éves szerződést köt, van amelyik ragaszkodik a bevett szokásos három éves szerződéshez és vannak olyanok is, amelyek a gyerekek igényeit figyelembe véve egyéni szerződéseket kötnek. Ebből az utóbbiból van a legkevesebb, a sztenderd három éves szerződésből van a legtöbb.

Azonban ez miért tudja befolyásolni a keretek kialakítását?

A válasz nagyon egyszerű, a szülők egy része a gyerekek érdekeit nézné és nem az egyesületét, ami véleményem szerint teljesen jogosnak mondható. A három éves sztenderd szerződést ezért nem mindenki szeretné aláírni, a klubok zöme meg nem akar bajlódni azzal, mert nincs rá apparátusa, hogy mindenki igényeit figyelembe vevő szerződéseket kössenek, illetve egy évente folyton meghosszabbítsák azokat. Így kialakul egy patthelyzet, a szülő nem ír alá, az egyesület nem enged és e miatt a gyerek szenved, mert nem kaphat játékengedélyt és így nem játszhat. A klubok általában érvényesítik azokat a jogukat, hogy akinek nincs szerződése, az nem játszhat, tehát kvázi akár el is mehet a klubtól, mert meccsen úgy sem tud játszani. A nyári átigazolási forgatagban több olyan esetet is láttam, hogy egy nagyon tehetséges gyerek elhagyja a klubját, mert nem tudnak a szerződésen megegyezni, így oda megy, ahol a számára megfelelő szerződést tudja aláírni.

Ez is egy anomália.

Nincs ma Magyarországon olyan klub, amelyik óvodás kortól a felnőtt korig egy egységes rendszer alapján egy egységes szakmai munka alapján működne. Ennél fogva nincs is stílusuk a csapatoknak. Ebből adódóan a kiválasztást sem tudják végrehajtani. Az MLSZ törekvése, miszerint a futball mindenkié, azaz aki akar focizni, az focizhasson érthető, azonban ez a mai állapotok alapján csak azt segíti elő, hogy folyamatosan összemosódjon a tehetséges és a focit „csak” mint mozgást kedvelő gyerekek csoportjai. Ameddig nincs rendszer, nincsenek stílusok és ezek alapján nincsenek megfelelő kiválasztások nem sok értelme van a szerződéseknek sem. A klubok versenyeznek a gyerekekért, bár azt nem tudják, hogy mit tudnak majd vele kezdeni, csak az a szemlélet, hogy a jó játékosok a mi csapatunkba legyenek és ne a többi klubban.

Hogy miért kell begyűjteni a jó gyerekeket, ha nincs rendszer és nincs stílus?

Ez az, amit nem tudnak megmondani a klubvezetők. A gyerekeket a szerződésekkel kötik magukhoz, arra hivatkozva, hogy a klubnak védenie kell az értékeit. Kérdem én, miért nem szolgáltatásokkal védik az értékeiket? Miért akarna egy gyerek klubot váltani, ha megfelelő szolgáltatásokat nyújt neki a klub és mindenben kiszolgálják az igényeit, illetve mindent megtesznek azért, hogy a tehetségét minél jobban ki tudja bontakoztatni? A válasz már benne van a fenti sorokban.

A klubok nem rendszerben gondolkodnak, nincs stílusuk és ezért nagyon nehezen tudnak szolgáltatásokat nyújtani. Inkább a könnyebb oldalt választják, a szerződésekkel próbálják magukhoz láncolni a gyerekeket. Sajnos ez a módszer is hozzájárul ahhoz, hogy a kevés Magyarországon focizó gyerek közül nem a legjobbak tudnak egy-egy klubban együtt játszani, együtt futballt tanulni, hanem azok, akiknek megfelelnek a szerződési feltételek.

A klubvezetők és a labdarúgásunk vezetői a sportfinanszírozástól várják a hazai foci felemelkedését, vajon hoz-e olyan változásokat, amelyek megoldják a gyerekek jogos igényét arra, hogy a klub szolgáltatásaiból tudjanak választani és ne a szerződések milyenségéből?