Hogyan vélekednek a tehetségről a sporttudósok?

A tehetség fogalmát már több bejegyzésben is feszegettem ezen az oldalon, többek között a múlt héten is a Mindentlátó szem című írásban. Abba a káoszba pedig, ahogy a tehetségről a sporttudósok vélekednek, hogy mennyire nincs egységes kép és ez miért okoz nehézséget a gyakorlatban, az alábbiakban ugorhatsz fejest...

• Bloomfield (1994) szerint sok, relatív kicsi ország sporttudósa és edzője gondolja, hogy a tehetség meghatározás alapvetés a sportágfejlesztési programjukban. Ezekben az országokban felvetődik a kérdés, hogy van-e elegendő létszám elérni a világelit szintjét ugyanúgy, mint a nagy népességű, de kiválasztódás útján szelektáló országokban?

• Bompa (1985) megemlíti, hogy a természetes kiválasztódás lassú és esetleg nem megfelelő sport választásához vezet. Így a sportolók nem tudják elérni a természet adta teljesítőképességükben rejlő lehetőségeket.

• Peltola (1992) leírja, hogy a verseny maga a legjobb forma tehetség meghatározásához, versenyzés közben lehet jól érzékelni a legjobb teljesítményt, és a tehetség kiteljesedését a maga által választott sportágban.

• Több szerző is megemlíti (Baur 1988, Hahn 1990, Hoare 1995, és Bompa 1985), hogy a rendszeres és szisztematikus tehetség meghatározás a világon mindenütt a sport része .

• Gabler és Rudolf (Révész 2008) szerint azokat tekinthetjük tehetségesnek a sportban, akik különböző életszakaszokban olyan testi és pszichés feltételekkel rendelkeznek, amelyek a véletlenszerűnél erősebben valószínűsítik a későbbi magas színvonalú sportteljesítményt.

• Harsányi (1992) az atlétikai tehetség kapcsán azokat tekinti tehetségesnek a sportban, akiknek öröklött fizikai, pszichológiai, antropometriai, motoros, szociális képességei az adott fejlődési szinten-megfelelő fejlesztő folyamatot feltételezve- a legnagyobb valószínűséggel biztosítják a jövőbeli magas szintű sportteljesítményt. Harsányi a sporttehetség hátterében több tényezőt is felsorol és elgondolása szerint az öröklött tulajdonságok a környezet fejlesztő hatásával lép interakcióba és fejti ki hatását a tehetség érdekében.

• Frenkl (2003) hasonló komplex szemlélettel közelít a témakörhöz. Véleménye szerint az ember, mint bio-pszicho-szociális lény a maga teljességében vesz részt a sporttevékenységben, így a sportteljesítmény mind a fizikai, mind a szellemi tulajdonságok, kvalitások, mind pedig a társas tényezők által meghatározott.
  

• Child (2004) is az átlagosnál magasabb szintű teljesítményt tartja a tehetség mutatójának a környezet és a társadalmi hatások szerepét kiemelve.
  

• Nádori (1986) szerint a sporttehetség az, aki ugyanazon munkavégzés mellett eredménye látványosabb, illetve a terhelést jobban bírja, rövidebb idő alatt regenerálódik, a mozgástanulás során a technikai elemeket gyorsabban sajátítja el, és ezeket jobban alkalmazza társainál. Ez a meghatározás a teljesítmény alapján dönt arról, hogy ki a tehetséges, vagyis az a tehetséges, akinek ez az eredményein meg is látszik.

• Rókusfalvy (1985) úgy véli azok a sportolók tehetségesek, akik a téthelyzetben a szituációkat kiválóan oldják meg.

A fent említett szerzők mind sajátos nézőpontból próbálják meghatározni a sporttehetség fogalmát. Az én tizenhárom éves edzői tapasztalatom az, hogy a tehetséges sportoló, szorgalmas, kitartó és természetesen rendelkezik a választott sportjának megfelelő fizikai mutatókkal, a sportágra jellemző technikai és taktikai tudással és mindemellett mentálisan stabil állapotban van.

• Fleishman (1972) szerint a sporttehetség általános fogalma mára sportáganként differenciálódik. A labdarúgásra történő kiválasztásnak a szempontrendszerét a nemzetközi és a hazai szerzők is hasonlóan látják, a különbségek abból adódnak, hogy melyik ország, mit tart hangsúlyosabbnak a labdarúgás technikai-taktikai repertoárjából.

A legszembetűnőbben ezeket a folyamatokat a nagy európai bajnokságok (Angol, Olasz, Spanyol, Német, Francia) elitcsapataink a szelekciós módszerein keresztül világíthatjuk meg. A tőkeerős klubok gyakorlatilag a pénztárcájuk mértékéig alakíthatják a saját csapatuk arculatát (Maguire, Pearton 2000). Szintén a gazdasági okok vezettek oda, hogy a klubok kezdik felismerni, hogy a saját utánpótlás kinevelése hosszú távon jobb befektetés, mint a készen megvásárolt felnőtt profi játékos. Ennek megfelelően megpróbálják a gyerekekről minél fiatalabb korban eldönteni azt, hogy ki a tehetséges a futballban és ezeket a gyerekeket behelyezni egy képzési folyamatba (Reilly, Bangsbo, Franks, 2000).

A kutatók azonban rámutatnak arra a tényre, hogy a labdarúgás egy csapat sportág, ami nehezíti a kiválasztás folyamatát. Szemben az egyéni sportolók kiválasztásával valószínűleg nem lehet találni egy olyan mérési eljárást, ami biztosan megmutatja a tehetséget. Ehelyett arra törekszenek, hogy minden csapat a saját stílusát határozza meg, ezeknek a stílusoknak a stílusjegyeit keresse és próbálja azonosítani minél hamarabb a játékosoknál. Az így kiválasztott játékosok bekerülnek az adott klub képzési folyamatába. Ebből a több száz stílusjegyből azonban nyolcat használnak a legtöbbször az edzők és a kiválasztással foglakozó szakemberek: vizuális keresési stratégiák, döntéshozatal, anticipáció, motiváltság irányultsága, rúgás pontossága, labdavezetés, aerob és anaerob állóképesség. Ezt a nyolc karakterjegyet három speciális kategóriába lehet sorolni: fiziológiai, pszichológiai és futball specifikus kategória (Williams, Reilly 2000).

Úgy vélem, hazánkban nagy szükség van a labdarúgó tehetség pontos meghatározására, tudományosan megalapozott kiválasztására. Az ország méretei és a lakosság lélekszáma, ezen belül a labdarúgók, igazolt versenyzők száma nem engedheti meg a labdarúgás sportvezetőinek, hogy figyelmen kívül hagyják azt a tényt, miszerint minden gyereknek a tudásának megfelelő helyre, kellene kerülnie. Tehát a legtehetségesebb gyerekek kerüljenek a legjobb körülmények között dolgozó klubokhoz, a legjobb szakemberek, edzők és tanárok irányítása alá.

Kun István