Papírforma szerint nekünk kellett volna nyernünk - ezt az ellenfél is valószínűleg így vélte
Már a bemelegítésnél látszott; a langyos vízben evickélve minél kevesebb kapott góllal szeretnék megúszni a játékot.
Szép remények, kezdőrúgás, mi támadunk, ők védekeznek.
Sorra dolgozzuk ki a helyzeteket… és rendre kihagyjuk.
Telik az idő és a nálunk elvesztett önbizalom csapódik az ellenfélnél.
Működésbe lép a futball alap törvényszerűsége: a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát.
Rögtön megérkezik erre a konkrét bizonyíték is, egy előre vágott labda után a védelmünk megingásából megszülető első bekapott gól képében.
A srácaim összeszedik magukat, még a szünet előtt egyenlítenek.
A második játékrész elején a vezetést is átveszik, visszaáll hát a világ rendje.
Mi támadunk, ők védekeznek…
…és mi újra mindent kihagyunk.
Ők pedig megint rúgnak egy gólt. 2:2.
Nem adjuk be a derekunkat
A nagy támadásrohamok ellenére mégis egy kontrából megint a hazai csapat jut előnyhöz, hét perccel a meccs vége előtt. 3:2.
Itt jön el a pillanat, az ellenfél edző párosa elkezdi időhúzó jelleggel egyesével pályára küldeni a gyerekeket - mint egy felnőtt meccsen.
Az utolsó percekben mégis beszorítjuk őket, saját tizenhatosukról sem tudnak kijönni.
Feszült pillanatok, a két edző teljesen el van foglalva azzal, hogy irányítsa a pályán lévőket…
…így esik meg, hogy elfelejtik becserélni az utolsó gyereket.
A bíró lefújja a meccset
Kikapunk.
Az ellenfél gyerekei és edzői örömujjongásba kezdenek, berohanva a pályára ölelik, csókolják egymást.
Kivéve egy valakit.
A pálya szélén eddig lelkesen de hasztalan melegítő fiút.
Az utánpótlás nagypályás csapatoknál nem véletlen dívik egy szokás
Mindenkit legalább 20 percet játszatni kell a csapatban aki átöltözött!
Kell, hogy edzéshatás érje, hogy mérkőzésrutint szerezzen.
Az én csapatomban ez természetes.
Minden meccsen így teszek függetlenül a későbbi eredménytől, hiszen akit elhívok egy meccsre, az teljesített annyit a heti edzésen, hogy megbízhatok benne és nyugodtan játszathatom.
Lehet, nem lesz hasznára a csapatnak, viszont hátráltatni sem fogja és a cseréknek is kell a mérkőzésszám, különben hol szerezne tapasztalatot?
Most is mindhárom cserémet kihasználtam
Az ellenfél három tartalék játékosa is szinte végig melegítette a pálya mellett az egész második félidőt, de csak ketten játszhattak közülük.
Érthető, hogy most az a fiú, aki a nagy izgalomban végül nem lett becserélve teljesen le van taglózva.
Nem vehetett részt egy nagyszerű győzelemben.
Még csak egy fél percre sem léphetett pályára.
Mint akit leütöttek, úgy kóvályog a pálya szélén, a többiek boldogan ölelgetik egymást, még ő egy 15 éves fiatal férfi minden keservével a könnyeivel küszködik.
Eltelt pár perc mire észrevette az egyik edző
„Ugye nem baj, hogy most nem tudtál pályára lépni? De láttad, hogy micsoda kemény végjáték volt? És győztünk! Ez a lényeg! Legközelebb te is beállsz, rendben?”
Mit is válaszolhatott volna?
Persze, nem gond, rendben – s közben nyelte a könnyeit.
Mi kikaptunk, ezt csak magunknak köszönhetjük, nincs is mit ragozni.
De a másik oldalon vajon felmerült egy pillanatra is, hogy ilyen áron is megérte-e a győzelem?
Vajon az az utolsó pillanatig reménykedő és végül hatalmasat csalódó, önmagát mellőzöttként és kiközösítettként érző kamasz miután hazament hogyan feküdt le?
Mire gondolt?
Lement a következő héten is edzésre?
Néztem, és összefacsarodott a szívem.
A győzelem fontos
Edzőként azonban a gyerekek játékának igazi célja az, hogy mindenki érezze jól magát, tanuljon valamit és fejlődjön valamilyen képessége.
Annak a srácnak, aki nem kap a csapatban lehetőséget a bizonyításra, az együttes győzelmének öröme nem pótolja a lelkén esett csorbát, s egyhamar nem mossa ki belőle a kirekesztettség keserű ízét, emlékét.
A sporttal edzőként a gyerekek személyiségét, nem a frusztrációs falat kell építenünk -
három a magyar igazság kollégák, legközelebb ne felejtsétek!
Kun István
