Italia Open U-10 – Győzedelmes vereségünk története

Csapatommal két hete hétvégén, részt vettünk a három napos Italia Open U-10-en, mely most Firenze elővárosában, Sesto Fiorentinoban került megrendezésre. A tornának egy sima és fedett lelátóval is felszerelt, hangulatos kis sporttelep adott otthont, ami nagyméretű füves és egy műfüves pályával is rendelkezett. Mi ez utóbbin játszottuk végig a mérkőzéseinket, melyek már pénteken elkezdődtek.

Csütörtök este érkeztünk, akkor együtt, szállodában töltöttük az estét, majd a következő két napon a gyerekek párosával a Sesteze csapatának szüleinél aludtak. Pénteken a reggeli után egy közeli szórakoztató központba mentünk ahol a fagyiztak, dehidratáltak, és természetesen hatalmasat játszottak a gyerekek.
A szállodába való visszamenetel nem volt izgalommentes, az egyik gyerek engedély nélkül futott el a WC-re, azt hitte, még utoléri a társait és minden rendben lesz. Azonban elkavarodott, így vagy 15 percig kerestük mire rátaláltunk. Csapatommal most voltam először úgy együtt, hogy nem csak meccs van, hanem szülők nélküli közös programok is, így számomra ez a 15 perc igen emlékezetes élmény marad…

Ennyi kis izgalommal és egy jó ebéddel a hasunkban érkeztünk meg a pályára. Minden csoportban, mielőtt megkezdték a meccseket, eljátszották a csoportban résztvevő csapatok nemzeti himnuszát. Ez önmagában is nagyon nagy élmény volt a gyerekeknek, hiszen először játszották el a tiszteletükre a magyar himnuszt. Aztán a torna szokása szerint a gyerekek nem csak egymást köszöntötték a mérkőzés előtt (és utána), hanem az edzőkhöz is odaszaladtak egy-egy pacsira.

Az első meccsünk a Gherdeina csapata ellen lett kiírva
A gyerekek kicsit megilletődve játszottak, csapkodva, kapkodva, de néhány perc múlva sikerült egy-két jó passzt folyamatában egymáshoz játszaniuk és ettől megnyugodtak. A góllövés is sikerült és a végén 2:0-ra nyertük a mérkőzést. Ekkor mi levonultunk a pályáról, mert nagyon meleg volt és én nem hittem, hogy szünet nélkül megy tovább a torna.
Tévedtem. A rendezők heves magyarázásba kezdtek, és kiderült, hogy a 16 csapatot előzőleg négy darab, négyes csoportba osztották, ahol mindenki játszott mindenkivel, azonban a csoportmeccsek között nem volt szünet. Szembesültem avval, hogy meleg ide, meleg oda, a három csoportmeccsünket folyamatosan, egymás után szünet nélkül kell lejátszanunk…

Visszatértünk hát a pályára és folytattuk a meccsek sorát
A következő ellenfelünk a Lucchese együttese volt, akik nagyon jól szervezetten játszottak, összeszedetten, rendszerszerűen. Nekünk azonban sikerült ezt a jól szervezettséget felborítani és réseket találni rajta, így sikerült 3:0-ra ellenük is nyernünk. A harmadik meccsünket a helyi csapat, a Sestese ellen játszottuk. Fizikálisan rendkívül erős csapat volt. Azonban mi akkor már nagy önbizalommal és nagy lendülettel játszottunk, így az ellenfél fizikai fölényét ki tudtuk játszani. A mérkőzés lélektanilag nagyon érdekes volt, mert a pálya széléről olyan érzésem van, hogy hiába vezetünk, ha az ellenfél gólt lő, akkor bedarál bennünket. 3:0-ás állásnál lőttek egy gólt, ránk is jöttek teljesen, azonban a csapat nem roppant össze, egy gyors góllal visszaállította a háromgólos előnyt és a végén 4:1 arányban győztünk. A négy csoport győztese bekerült egy újabb négyes csoportba, ahol szintén körmérkőzések keretein belül mindenki játszott mindenkivel és a gyűjtött pontok alapján dőlt el a végső sorrend. Péntek délután minden gyereket az előre leszervezett olasz család vett magához éjszakára.

Szombat délelőtt 11-től volt az első helyosztó mérkőzésünk
Az öltözőben elmondtam a gyerekeknek, azt, amit már előző este elmondtam pár szülőnek is, miszerint, ne az eredményeket számolgassák, hanem annak örüljenek, hogy a négyes döntőben három különböző nemzet élcsapatainak gyerekcsapatai ellen játszhatunk meccseket. Persze, nyerjük meg a mérkőzéseket, de ne ez legyen az elsődleges cél, hanem a játék, mert nem lehet tudni, hogy ki nézi meg a meccset és egy játékosmegfigyelő nem az eredményt nézi, hanem azt, hogy melyik gyerek milyen megoldásokat hajt végre az adott találkozón – persze nyilvánvalóan az lenne a jó, ha a játék eredménnyel is párosulna. Azt kértem a gyerekektől, hogy élvezzék a játékot és adjanak ki magukból mindent, mutassák meg azt, hogy mit tudnak és tegyék mindezt jókedvvel, játékosan.
Kifutottunk a pályára, újra himnuszok, nagyon jó érzés volt, mert előre megbeszélte a csapat, hogy mindenki a szívére teszi a kezét a himnusz alatt, és meg is tették. A szokásos pacsik után elkezdődött a játék. Cannes csapata volt az ellenfél és az első percekben sikerült őket úgy lerohanni, hogy többet nem is tudtak felállni, 5:1 lett a végeredmény. Óriási öröm volt mind a csapaton belül, mind a lelátón a szülők között. Magam részéről a Cannes előző napi meccseit elnézve ezt az eredményt bravúrnak tekintettem, a számszerű értéket pedig különösen. Felcsillant a tornagyőzelem reménye. Innentől viszont nyugodtan mondhatom, magunknak nehezítettük meg a dolgokat.

Matekóra kezdődött, mindenki elkezdett számolgatni
„Mivel a Fiorentina megverte a Luzzern-t, nekünk kivel, mit kellene játszanunk, a többi meccsnek minek kellene lennie, hogy elsők legyünk?” Erre a nagy számolgatásra lehetőséget adott a torna rendezési menete is, ugyanis délután hatkor, azaz több mint hat óra múlva játszottuk a következő mérkőzésünket. Ezalatt a gyerekek újra elmentek az olasz szülőkkel, ebédelni, akik még ki tudja mi mindent szerveztek nekik.
Mikor eljött a délután, már az öltözőbe menet láttam, éreztem, hogy a gyerekek nincsenek ott koncentrációban, ahol kellene egy ilyen találkozó előtt. Ment a számolgatás, az erőlatolgatás, a találgatás. Minden ész érvem kevés volt, nem tudtam kizökkenteni őket ebből. A bemelegítés katasztrófális volt, a himnuszok sem javítottak a dolgon, látszott a gyerekeken, hogy most jön ki a fáradtság, plusz az esélyesség terhe.

A Luzzern nekünk eset és pillanatok alatt berámolt 3 gólt a kapunkba
Ekkor úgy nézett ki, megsemmisítő vereséget kell velük elkönyvelnünk. Aztán megtörtént a csoda, azok a dolgok, amik miatt érdemes volt kimenni erre a tornára. A balhátvédünk tökéletes napot fogott ki, a párharcai döntő többségét megnyerte, rendre jó döntéseket hozott, szinte extázisban játszott, nagyon tetszett. A bal oldali támadónk, aki eddig végigszunyókálta a tornát, végre felébredt és parádés perceket produkált. A jobboldali védőnk megtalálta a góllövő cipőjét és így szépítettünk. A csapat döntő része, olyan tartalékokat mozgatott meg, amit eddig még nem is láttam tőlük, csak sejtettem, hogy bennük lehet, azonban a hazai közeg ezt eddig nem hozta ki belőlük.
A pályán 3:1-re vesztettünk, azonban mégis olyan tapasztalatokat nyertünk, amiket nem pótol semmilyen győzelem. Érdekes módon, a szülők is a vereség ellenére a meccs pozitív tartalmát látták, azzal a felhanggal, hogy matematikailag még van esélyünk a bajnoki címre, mert a Fiorentina x-elt a Cannes-nal.

Vasárnap délelőtt került sor a döntő ütközetre
Ha nyerünk, és a másik meccsen is számunkra kedvező eredmény születik, akkor tornagyőztesek vagyunk! Már az öltözőben látszott, hogy a gyerekek fel vannak tüzelve és kizárólag az eredményre vannak kondicionálva. Csődöt mondott mindenféle pedagógiai, pszichológiai fogás, legvégső elkeseredettségemben, az utolsó pillanatban levetettem velük a mezt és nagy megrökönyödésükre, felvetettem velük a másik színt. Sajnos ez sem zökkentette ki őket eléggé. A meccset a firenzeiek kezdték jobban, és pillanatok alatt bevágtak két gólt a kapunkba.
Lecseréltem a középső védőt. Amikor lejött, megállítottam és láttam a szemén, hogy teljesen meg van zavarodva, szinte azt sem tudja, hol van. Megpróbáltam megnyugtatni és levenni a válláról a feleslegesen rátett terheket. Lecseréltem egy másik fiút is, aki szintén rezignáltan játszott. Mikor lejött megállítottam, rám nézett és láttam, hogy a két válla fel van húzva, a homlokát ráncolja, és beszűkült szemekkel néz maga elé. Megfogtam a vállát és mondtam neki, hogy eressze le a vállait, húzza ki magát és eressze le a szemöldökét, erre elsírta magát, kitört belőle a feszültség. Pár kedves szóval őt is megpróbáltam nyugtatni. Közben a többiek rájöttek, hogy azért a Fiorentina játékosai is ugyanolyan gyerekek, mint ők, nem tévedhetetlenek, játszottunk, kiegyenlítettünk, 2:2. Aztán a lilák erősítettek és a végén 4:2-re nyertek.
Övék lett a tornagyőzelem.

Az eredményhirdetést elmosta az eső, és az a közel ezer embert, aki kilátogatott oda aznap, beszorult a fedett lelátó alá. A tömeg a kényszerű zsúfoltságban fantasztikusan jó hangulatot csinált, igazi fociünnep volt. A tornán mindenki jól érezte magát, és bár „csak” a harmadik helyen végeztünk, de kincset érő tapasztalatokkal tértünk haza Firenzéből.

Számomra a legnagyobb tanulság?
A játék miatt kell játszani, az hozza az eredményt!
És ez az eredmény nem minden esetben a mérkőzés számszerű végeredménye, hanem az, hogy kiből mit hozott elő az adott találkozó. Az előző cikkben még a Real Madrid példáján keresztül mutattam be ezt a folyamatot, most azonban a saját bőrömön tudtam megtapasztalni… ami még most is libabőrös, ha a csapatnak ezekre a nagyszerű, felemelő pillanataira gondolok.

Gratulálok srácok!:)

Kun István

Csodavárás - Kiválasztás 2:0

Nemrég abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy VIP belépővel vehettem részt a Puskás-Suzuki Kupa döntőjén, és a Videoton csodálatos stadionjában, élőben tekinthettem meg a helyosztó mérkőzéseket. A VIP szekcióban jelen volt a Magyar labdarúgás színe-java, nagyon sokan kíváncsiak voltak a mérkőzésekre.

A legérdekesebb összecsapás a döntő volt, ami a Real Madrid és a Budapest Honvéd csapatai között zajlott. A VIP páholyban érdekes volt hallani a szakértő kommentárokat a mérkőzés kapcsán, és volt szerencsém néhány közvetlen információ megszerzésére a Real öltözőjéből is.

A mérkőzés előtt az öltözőben szépen összehajtva ki volt készítve minden játékosnak a helyére a felszerelése. A játékosok csendben, fegyelmezetten öltöztek és hallgatták végig a mérkőzés előtti taktikai utasításokat. Aztán kimentek a pályára és felszabadultan játszottak, kiosztottak a Honvédosoknak csak az első félidőben vagy 15 kötényt. 1:1-es félidejű eredmény után, a második félidőben kiállított a bíró két madridi játékost is. Azt a játékost, akit másodjára állítottak ki, provokálták a Honvédos fiúk, ő meg felvette ezt, majd miután a bíró piros lapot mutatott fel neki, elkezdett hevesen reklamálni és megpróbálta megvédeni az igazát – teszem hozzá csendben, jogosan. A heves reklamálása közben a masszőr odament és megpróbálta lehozni a gyereket a pályáról, de az csak tovább folytatta a heves reklamálást, kiabálva, mutogatva. Ekkor az edző odasétált, rátette a kezét a játékos vállára, az ránézett, vett egy nagy levegőt és befejezve a reklamálást, besétált az öltözőbe. A Real kettős emberhátrányban játszotta végig a maradék 20 percet, különösebben nem jöttek zavarba, gyorsan megtalálták a játékukat és a Honvédnak kettős emberelőnyben sem volt gólhelyzete.

A mérkőzést végül is büntetőkkel a Budapest Honvéd akadémistái nyerték és ezzel a Puskás-Suzuki kupát is. Annak a 17 éves gyereknek pedig, aki hevesen reklamált ki kellett állnia az öltözőbe a többiek elé és bocsánatot kérni tőlük, hogy a viselkedésével ilyen nehéz helyzetbe hozta a csapatát.

De hogy lehet az, hogy az öltözőben vasfegyelem van, majd rá pár percre kint a pályán olyan könnyed és profi játékosság, ami minden igényt kielégít? A válasz a kiválasztás. Az a játékos, aki nem tudja betartani ezeket a dolgokat, egyszerűen nem kerülhet be a csapatba. A hisztiző játékos is abban a pillanatban, ahogy az edzője odament hozzá, tudta, hogy kb. 100-an állnak sorba a helyére, és ha nem azt teszi, ami a feladata, szemrebbenés nélkül lecserélik.

Jól látható, hogy az alkalmasnak ítélt játékosok ilyen esetek miatt tudnak bekerülni a nagycsapatba a tartalék vagy fiókcsapatokból. A kiválasztás teszi lehetővé a Real Madridnak, hogy nyugodtan elmondhassa: nem számít az eredmény! Feljöttek az első félidőben egy taktikával azt megoldották, feljöttek a második félidőben egy másik taktikával – ez a helyszínen nézve a mérkőzést szemmel látható volt – majd az első kiállítás után egy új taktikai feladatot kellett megoldaniuk a mérkőzésen belül, illetve a második kiállítás egy újabb változtatást, egy újabb megoldandó feladatot hozott nekik a játékban. Megoldották, nem kaptak gólt kettős emberhátrányban sem. És, hogy büntetőkkel elvesztették a kupát? Az nem nagyon érdekelte őket, a meccs végén sokkal inkább a rend helyreállításával voltak foglalva, mint a mérkőzés elvesztése feletti búsulással. A feladatukat megoldották, aztán, hogy ez hozza-e magával az eredményt, az már más kérdés. Ha igen, akkor nagyon örülnek, ha nem, akkor sem dől össze a világ, ők a folyamatot nézik és nem a pillanatnyi állapotot.

Nálunk az edzők azt mondják, utánpótlásban nem számít az eredmény. Mivel nincs kiválasztás, ezért ezt teljesen jogosan mondják. Elvisznek egy meccsre mindenkit, akik a csapatukban edzésekre járnak, köztük azokat is, akik nem azon a szinten vannak, amilyen versenyre mennek. Beállítják őket, sőt gyakran ugyanannyi játékidőt biztosítanak nekik, mint azoknak a gyerekeknek, akik a nekik megfelelő szintű versenyen vannak. Várható így eredményesség? Ilyen esetben milyen sikerélménye van az egész csapatnak és azon belül a különböző szintű játékosoknak? Egy ilyen mérkőzés alapot ad a szülőknek arra, hogy egymás gyerekeiről véleményt alkossanak, ítélkezzenek. A jó kiválasztással minden gyereket a tudásának megfelelő versenyhelyzetbe lehetne hozni, és akkor sikerélményhez jutna – egy ilyen versenyhelyzetben pedig a szülőknek sem lenne okuk az ítélkezésre.

Ameddig nem történik semmi, és nem lesz kiválasztás a labdarúgásunkban, addig marad a csodavárás és marad az öröm, hogy tizenegyesekkel megvertük a Realt, bár 20 percig kettős emberelőnyben voltunk és ennek ellenére nem tudtunk gólhelyzetet kialakítani.

Csodavárás – Kiválasztás 2:0

Kun István