Kell egy csapat..

Most, hogy nem sokára kezdődik, már mindenki azt találgatja: vajon melyik csapat fogja megnyerni a VB-t? Más-más csapatok mellett érvelnek szurkolók és szakértők egyaránt. Az idény és egyben a bajnokság vége előtt egy héttel, a legtöbb gyerekcsapatban szintén elkezdődik egyfajta mozgolódás; lesz, aki elmegy és lesznek újonnan érkező gyerekek is. Ha nem is teljesen, de edzőként mégiscsak új csapatot kell most felépítened…

De mi a jó csapat ismérve? Mitől lesz egy csapat jól működő és eredményes? Ezekre a kérdésekre kaphatsz most válaszokat – profitálj belőlük szabadon, hiszen igaz , ahogy a felnőtt úgy a kölyökcsapatokra egyaránt.

Csabagyöngye SC

Akár a régi idők fociját, akár a 2010-es futballt nézzük, egy csapat akkor tud a legjobban működni, ha a csapat tagjai egyenként is a saját személyiségük részének tekintik a csapatot.
Amikor valaki kijelenti, hogy én az xy csapat tagja, vagy balhátvédje vagyok, akkor már saját személyiségének részévé tette a csapat tagságát. A gyerekeknél ez elég könnyen megy, hiszen aki szeret a saját csapatába járni, könnyen saját személyiségévé teszi a csapatot. A csapat mezébe jár iskolába, a csapat címerével ellátott személyes tárgyak veszik körül, a csapatát és a csapat tagságát is büszkén hangoztatja egy másik csoportban, közösségben, és kiáll saját csapata érdekeiért. Azt gondolhatnád ez egy természetes folyamat. Igen, az lenne, ha az ember nem lenne hiú, becsvágyó és esendő lény..

Válogatott mustra

Kezdésnek nézd meg a magyar válogatottat.

Hogy lehet az, hogy a klubcsapataikban külön jól teljesítő egyének a hazai válogatott csapatában mélyen tudásuk alatt játszanak? Talán ez a csapat, a nemzeti tizenegy és a címeres mez számukra valamilyen negatív felhanggal bír, és ezért nem idomul a személyiségük részévé? De beleshetsz a spanyol portára is. A játékosok klubcsapataikban szintén kimagaslóak, de válogatottként nem nyernek már évek óta semmit. Igaz, ők a 2008-as EB-n egy időre félretették a Spanyol, Katalán, Baszk és még ki tudja mi VAGYOK jelzőket, hogy végre tiszta szívükből kimondják: Spanyol válogatott VAGYOK! – De lesznek-e azok ezen a VB-n is? A hollandokra ugyanez a kérdés áll. És az argentinok? Szerinted fel tudják dolgozni, hogy nem Lionel Messi fut ki kék fehér mezben a gyepre, hanem az argentin nemzeti válogatott? Vagy nézd meg a portugálokat, akiknél ugyan ezt találod pepitában, csak Ronaldoval.

Kis sportpszichológia

„A csapatjáték eredményességének alapja a játékosok egymással való harmonikus összjátéka.” Ezt csak edzésen lehet elsajátítani, ami az edző felelőssége.

„Ehhez meg kell találniuk saját maguk helyét, és érzékelniük kell társaik pozícióját, mindnyájuk teljesítményének fontosságát tisztán kell látniuk, és becsülniük kell ahhoz, hogy kölcsönösen ki tudják szolgálni egymást.”

Azaz a csapatot a saját személyiségükké kell tenniük, benne az összes csapattárssal és a saját szerepük fontosságával a csapaton belül. Becsülniük kell a saját csapattársukat, mert csak ebben az esetben tudják őket alázatosan kiszolgálni, kisegíteni. Ugye mindenki látott már saját csapattársával veszekedő játékost? És nem csak gyereket, hanem felnőttet is számtalanszor. Az egymást hibáztató, egymást nem becsülő, sértődött játékosokból álló csapat nem funkcionál, azaz legtöbb esetben veszít, legyen az gyerekcsapat, vagy a VB döntős nagyágyúk bármelyike.

„A praktikus játékhelyzetben egyeztetniük kell a közös akció tervét és azt az egyes posztokra leosztva a legrövidebb úton, leggyorsabban kell végrehajtaniuk. Sok lépésben végrehajtott, egyeztetett mozgásokra, mozdulatokra van szükség-úgy, mintha egy testnek lennének a karjai, (Siva istennő mintájára), aminek a mozdulatait az agy rendezi össze (az edző), így lesz összehangolt a terv kivitelezése.”
Tehát az edző az edzéseken építi a csapatát, úgy, hogy figyelembe veszi az egyének csapaton belüli érdekeit, szerepeit, kvalitásait és természetesen az edző is a személyisége részévé teszi a csapatot. Nem uralkodik rajta, hanem építi, fejleszti, neveli, vezeti azt.

„Fontos, hogy a játékosok érezzék egymás jelenlétét, kiszolgálják egymást annak érdekében, hogy a legjobb, leggyorsabb úton járjon a labda. Folyamatosan egymásnak kell alárendelődniük, helyzetbe hozniuk egymást.”
A játékosoknak ezáltal meg kell bízni az edzőben, hogy amit ő kitalált és amit általa begyakoroltak, az működni fog, működik. A csapattársakban is bízni kell, hiszen aki ma megnéz egy mérkőzést, profi szinten, az azt fogja látni, hogy az őrült nagy iram közben gyakran felnézni sincs idő, a játékosok érzésből teszik a labdát, mert számítanak arra, hogy a társuk ott lesz, ahova ők a labdát rúgják. Jellegzetes kép, amikor a labda balra megy a passzt fogadó játékos meg jobbra mozdul – a riporterek azonnal megjegyzik, „nem értették meg egymást, nem volt meg a kellő összhang”.

Az a csapat fog nyerni amelyik folyamatosabban tud játszani

Vagyis, amelyiknél a legnagyobb összhang van, ahol mindig, mindenki tudja, hogy kinek mi a feladata a támadásban és a védekezésben, illetve ahol a fellépő hibákat a csapattársak kijavítják. Ahol mindenki tisztában van saját és a többiek feladatával. Így fogja érzékelni, hogy társa nem tudja megoldani a rábízott feladatot, ezért ő megy és segít neki. Nem leszid, vagy flegmázik, hanem támogat és biztat. Ez a futball csapategység, legyen szó kicsikről vagy nagyokról.

Mikor nemsokára leülsz és nézed a VB közvetítésen kedvenc csapatodat, figyeld meg: ezek a sikerjegyek mennyire jellemzik a te tizenegyedet? Ha gyerekcsapatot edzel használd ezeket az információkat a következő szezonban a csapat edzésein. De ne csak edzd őket.. sőt! Főleg nem edzened kell őket, hanem tanítanod!

Ne felejtsd: a sport nem más, mint a személyiség mozgás által történő fejlesztése! Ahhoz, hogy csapatod eredményes legyen, azt saját személyiségévé kell tennie minden egyes apró játékosodnak is. Tanítsd futballozni a gyerekeket!

Kun István

(Az idézetek Budavári Ágota Sportpszichológia c. könyvéből valók)

A gyerekfutball triumvirátusa

A mai bejegyzésben a szülő – edző – gyerek örök háromszögét veszem górcső alá, és a végén kiderül az is, ki vagy mi van itt lényegében (legalábbis a témában) elásva?

Egy tanítványomat hetente háromszor több mint 60 km-ről hozták – vitték az edzésekre és sohasem hiányzott az utazás, a távolság miatt. A tornák kapcsán a szülők képesek feláldozni az egész család programját a hétvégén, csak hogy ott legyenek, csak hogy lássák gyereküket játszani – alapvetően mindent a sportoló gyerek jó szereplésének rendelnek alá. Ez a lelkesedés kimondva, kimondatlanul átragad a gyerekre is, és mint motivációs tényező sokat lendíthet a gyerek pályafutásán.


A szülők csodálatos áldozatokat vállalnak azért, hogy a gyerekük sportolhasson..

..de ott van az érem másik oldala - mikor a szülő vágya nagyobb a teljesítmény iránt, mint a gyereké. Ez esetben hamar összetűzésbe kerül a szülő és a gyerek, és akár vége is szakadhat a sportkarriernek. Az sem szerencsés, ha a szülő egy volt sportoló, aki maga csak közepes szinten játszott, és saját meg nem élt vágyait belevetíti a gyerekébe. A fiatal játékos lelkivilágára gyakorolt ilyen nyomás eredménye lehet, hogy a gyerekek szembefordul a szülővel és végül már keresi a lehetőséget a sport elhagyására.

Mivel a mai gyerekfutball finanszírozás finoman szólva sem áll valami magas szinten, ezért a szülők támogatásából tartják fent magukat a gyerekfoci klubok. Így teljesen érthető, hogy a szülők ezek után jogot formálnak az edzésekbe, meccsekbe való beleszólásba. Ezzel személy szerint is rengeteg problémám volt, hiszen az a szülő, aki majd 100 km-ről hozza a gyerekét az edzésre, nyilvánvalóan meg is szeretné nézni azt.. főleg addig még alternatív lehetősége sincs az időt másra felhasználni, hiszen a klub nem tud biztosítani semmilyen lehetőséget erre.


Az edző gyakran szeretetből csinálja az edzéseket

Ez sokszor saját családi életének rovására megy. A fociban az edzések, főleg a gyerekedzések délután történnek. Mikor más a munka után már hazafelé veszi az irányt és a családjával tölti az időt, addig az edző dolgozik. A mások gyerekeit neveli, tanítja. A szombati és/vagy vasárnapi mérkőzés is elviszi a közös családi hétvége nagy részét. Ha hozzávesszük azt, hogy mindezért milyen szakmai, erkölcsi és nem utolsó sorban anyagi megbecsülést kap, akkor csak csodálhatjuk, hogy egyáltalán ilyen szintű focit produkálnak a hazai játékosaink.

A sportpszichológia az edző személyénél a sportolói múltat is vizsgálja és azt tapasztalják, hogy azok az edzők akik végül a szakmában a legjobbak lettek, aktív focistaként középszerű játékosok voltak. Ez azzal is magyarázható, hogy ezek az edzők még sikeréhesek, hiszen játékosként nem értek el nagy eredményeket, a játékot viszont űzték olyan szinten, hogy annak technikai-taktikai és egyéb vonulatait át tudják adni a tanítványaiknak. Lehet, hogy így van, én személy szerint mégis azt vallom: azok tudnak a legjobb gyerekfoci edzők lenni, akik meg tudják találni a gyerekekkel a közös nyelvet, és folyamatos jókedv mellett a tudásuk legjavát át is tudják adni.


Futballmumusok

Sajnos még most is sokan vannak. Azok az edzők, akik autokratikusan a saját felsőbbrendűségüket és tévedhetetlenségüket hangsúlyozva vezetik le az edzéseket. Bár a sportpszichológia felmérései alapján ez a hozzáállás hosszútávon mindig kudarchoz vezet, a gyerekeknél ők mégis a megfélemlítés és a megszégyenítés fegyverét használják motiválásra. A rövidtávon mutatkozó sikerek miatt tűnhet úgy sokaknak, hogy létjogosultsága van az ilyen hozzáállásnak, de a végállomás a lelki sérülések, frusztráció, a gyerekek kiábrándulása.

Az egyetlen hazai on-line futballedző tanfolyamban megoldást kínálva részletesen is kivesézem ezt a témát, de most csak egy rövid részletet másolok belőle ide:

„Rengeteg edzőt kísértem figyelemmel az elmúlt 10 év utánpótlás focijában, jót, rosszat egyaránt. Sajnos a tapasztalatom az: sokuk nem ismeri a gyermekeket, nincs tisztában az előző tananyagban leírt fejlődési szakaszokkal, nem tudják, hogy mi várható el egy adott korú gyermektől. Ellentmondást nem tűrő vezetési stílusukkal megszabják a gyereknek, mit mikor tehet a pályán, és amikor a valóság nem az ő elképzeléseik szerint alakul, nem ritkán torkuk szakadtából ordítanak.

Pedig a gyerek csak azt teszi, azt teheti, amire megtanították őt!

A gyerekek csak azt képesek a meccseken megtenni, amiket az edzéseken már begyakoroltak.
A számára még értelmezhetetlen helyzetben a gyerek tanácstalanul áll, és felmerül benne a kérdés: ”Miért kiabál velem az edző bácsi?” Ebből az értetlenségből félelem, abból harag, s legvégül ellenszenv válik. Az edzők egy része – tisztelet a kivételnek – hajlamos magára koncentrálni, hogy ő maga mekkora edző, milyen bonyolult gyakorlatokat tud kiötölni, micsoda csodálatos játékszisztémát, felállási formát talált ki. Az azonban sokszor nem szempont, hogy ez jó-e a játékosainak, képesek-e megvalósítani a feladatot. Mi történik, ha nem? Jöhet a hárítás a gyerekek felé, jöhet megint a kiabálás.”

A sportoló gyerek örömmel jár edzésekre

Minél több pozitív megerősítést kap itt, annál jobban nő az önbizalma és annál nagyobb lelkesedéssel veti magát bele a versenyekbe is. Ezek a pozitív megerősítések fogják kijelölni a gyerek céljait a sporttal kapcsolatban. A focista gyerekek közül mindegyik profi focista akar lenni, a külföldi sztárokhoz hasonlóan az európai elit klubok egyikében szeretne játszani. Ezeket a vágyakat nem szabad kiölni a gyerekből, de tudatosítani kell a srácokban, hogy az oda vezető út nagyon sok munkával, lemondással és kitartással jár.


A családi elvárások

Kardinális szereppel befolyásolhatják a gyerek sporthoz és ez által az egész élethez fűződő viszonyát. Budavári Ágota sportpszichológus szerint hat típust különböztethetünk meg:

1. Autokratikus, kontrolláló szülő, aki folytonos fegyelmezéssel akarja rávenni a gyerekét a teljesítményre és soha, semmi nem elég jó neki

2. Nárcisztikus szülő aki magas, idealizált elvárásokat támaszt a gyerekével szemben, ennek a teljesíthetetlensége miatt eltávolodik egymástól a gyerek és a szülő

3. Pénzéhes szülő, aki igyekszik anyagi hasznot húzni magának és családjának a gyerekből, ezért befektetésnek, vagyontárgynak tekinti a gyereket

4. Versengő szülő, aki a gyermekének sikertelenségét megszégyenítéssel fogadja, a gyerek arra érzi hivatottnak magát, hogy a szülőnek örömet okozzon, különben saját értékéből veszít, ha kudarcot vall

5. Frusztrált szülő, aki azt hiszi a gyereke tanulni tud az ő múltbáli hibáiból és ezáltal beváltja a neki nem sikerült sportkarrier reményeit

6. Racionalizáló szülő, aki passzív, nem készteti a gyerekét semmire, de azt is hagyja, hogy a gyerek a veszélyes helyzeteket is állandósítsa

A gyakorlatból mindenki tud ezekre a típusokra példákat hozni a saját környezetéből és ugye nem is kell tovább ragoznom, hogy ezek a típusok milyen szinten befolyásolják a gyerek személyiség fejlődését. Azért szép számmal vannak olyan szülők is, akik egészséges lelkülettel állnak a gyerekük sportoltatásához és az ezzel kapcsolatos elvárásaik a gyerek érdekeit szolgálják. Ők azok, akik már tudják (vagy egyszerűen érzik), a sport nem más, mint egy mozgás által történő személyiségfejlesztés.

Fontos ezt szem előtt tartani, hiszen az egész fociedzés célja is az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön. A gyerek nem azért jár focizni, hogy a szüleinek eleget tegyen, vagy az edző vágyait kielégítse hanem azért, hogy sikerélménye legyen, hogy az ő személyisége fejlődjön.


Nos, végeredményben a kutya van, és pontosan itt elásva

Mert bár az egész fociedzés célja az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön, ehhez a gyerek tud úgymond a legkevesebbet hozzátenni.
Rajtunk szülőkön, edzőkön múlik, hogy milyen nevelésben részesítjük a gyerekeinket! Ezért elengedhetetlen a már korábbi bejegyzéseimben tárgyalt közös célok kitűzése és ezek tudatosítása jó kommunikációval mind a szülők, mind az edzők, mind a gyerekek felé. Így a gyerekfutball örök triumvirátusában megvalósulhat minden edzés hármas egysége is - amiért egy gyerek szívesen elmegy az edzésre:

1. Érezze jól magát! – Ha tudja a célt és ennek megfelelő feladatokat kap, akkor jól fogja érezni magát az edzéseken és a következőre is szívesen jön

2. Tanuljon valamit! – A kitűzött célok megmutatják mindhárom résztvevőnek, hogy milyen tananyagot kell elsajátítania a gyerekeknek

3. Fejlődjön valamilyen képessége! – Itt megint csak a célok azok, amelyek irányt mutatnak a tekintetben, hogy a célok teljesítése érdekében milyen képességeket fejlesztünk az edzéseken

Amennyiben ezekkel mind a szülők, mind a gyerekek, mind az edzők tisztában vannak és közösen, jó hangulatban együtt munkálkodnak a megvalósításon, akkor valósult meg az edzés igazi lényege: a mozgás által történő személyiségfejlesztés!

Kun István

A sikerhez ezt érdemes lesz kőbe vésned!

„Isti könyörgöm, áruld már el: most versenyeztessük, vagy NE versenyeztessük a gyerekfocistákat?!„

Jogos. A témát már egy ideje feszegetem itt a blogon, így nem is csodálkoztam, mikor tegnap egy félig baráti, félig szakmai beszélgetésben nekem szegezték a kérdést. Aztán megnyitva az e-mail postámat örömmel láttam, hogy a FIFA Festival koncepciójával foglalkozó bejegyzés is többeket megmozgatott.

Ezek a levelek (melyeket ez úton is nagyon köszönök!), és barátom kissé türelmetlen „könyörgése” késztettek arra, hogy ismét célkeresztbe vegyem a nagyvadat, hogy foglalkozzam a versenyeztetés témakörével – igaz, most inkább a pszichológia illetve a sportpszichológia szemszögéből fogom becserkészni.


Hajrá egyik, ne hagyd magad másik!

A pszichológia és a sportpszichológia képviselői is egyetértenek abban, hogy a versengést a legtöbb ember szereti és igényli is.Tudományos körökben az igazi viták inkább arról folynak, hogy melyik életkortól optimális szervezett keretek között versenyeztetni a gyerekeket?

Alapvetően minden csoport magában hordozza önkéntelenül és elkerülhetetlenül a versenyt, hiszen a csoport versenyez a csoporton kívüli egyénnel, versenyez a másik csoporttal. És mit tehet az ember, ha bekerül egy csoportba? Azonnal felveszi ezt a versenyt. Ha szűkítjük a kört, a focicsapat egy igen magas csoportidentitással rendelkező csoport, mondok is neked erre egy egyszerű gyakorlati példát: ha egy gyerek átigazol egy másik csapatba, akkor ahogy bekerül az új csapatba, máris úgy kezd el beszélni a régi csapatáról, mintha az gyengébb képességekkel rendelkezne, mint ez a mostani.

A gyerekek ellenfeleiket is kibeszélik, állandóan elemzik, és ennek fényében helyezgetik saját csapatukat a rangsorban

Csináljuk a fesztivált?

A FIFA Festival koncepciója a fent leírt versenyzésnek igyekszik elütni az élét azzal, hogy a résztvevő csapatok gyerekeit megkeverik és új csoportokat hoznak létre, kizárólag az esemény idejére. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: a szülők, edzők túlzott elvárásait is csökkenteni tudják, így a gyerekek teher nélkül játszhatnak a Festival ideje alatt. Persze nem felejtettem el, hogy a koncepcióban csapatok helyett az egyéneket díjazzák a szervezők, és minden állomáson kiemelik a legjobban teljesítő gyereket, de így a csoportszerkezetből adódó természetes versenykényszer is kielégülésre kerül.

Tehát nem magával a versennyel van a probléma, az belénk van építve. Ahogy csoportba/csapatba szerveződünk, azonnal elkezdünk versenyezni, a csoporton belüli rangsor kialakítása is verseny, és a csoportok egymás között is folyton, meggátolhatatlanul versenyeznek.. A hiba a versenyhez való hozzáállásunkban, szemléletmódunkban bújuk meg.


Azok a bajkeverő.. macik?!

A gyerekfoci edzők és szülők leginkább az eredményt tekintik célnak.

A torna előtt előre meghatározzák, hogy ezt a tornát meg kell nyerni, vagy a legjobb négy közé kell jutni, vagy a nyolcba, stb. Ez viszont azt vonja maga után, hogy feloldhatatlan pszichológiai ellentmondásokba keveredik az edző és a szülő is a gyerekekkel szemben. Az edző – még akkor is, ha tökéletesen ismeri is az ellenfeleket – csak megjósolni tudja a torna végeredményét, hiszen most gyerekekről beszélünk, akik még meg sem közelítik a felnőttek stabilitását!

Ha egy gyerek a reggeli ébredésnél nem találja kedvenc maciját az ágyán – mert azt alvás közben véletlenül lelökte a földre – az esemény az egész napjára kihathat. A teljesítményét jelentősen befolyásolja minden apró, a felnőttek számára jelentéktelen esemény. A papírformák borulhatnak és valljuk be sokkal gyakrabban borulnak is, mint a felnőtteknél.


Jósló fájás

Ha az edzőként azt jósolod, azt tűzöd ki célul, hogy ezt a tornát megnyeritek, majd aztán mégsem úgy lesz, a gyerekek beléd vetett bizalma megrendül. Bizony, ilyenkor sérül az edző bácsi mindenhatósága, és vele sérül a gyerekek önbecsülése is, mert sajnos – szintén természetes reakcióként – az edző végül leginkább a gyerekekben keresi a hibát. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a hibák további tetézése helyett egyszerűen azt mondani: Srácok, bocsánat, én tévedtem.

Persze a torna előtt kitűzheted azt a célt is, hogy „ha a legjobb nyolc közé jutunk, akkor az már nagy dolog”, csakhogy ezzel a gyerekeket csípőből leértékelted. Ők ilyenkor tudat alatt azt fogják magukban hordozni, hogy nem hisznek bennünk, nem vagyunk jók, örüljünk, ha egyáltalán egy meccset is megnyerünk. Ezzel alulmotiváltságba, érdektelenségbe taszíthatod a gyerekeket akár egyetlen mondatoddal.

És vajon mit hordoz magában, ha mindezeken felül a szülő és az edző elvárásai sem egyeznek az eredménnyel kapcsolatban? Semmi jót. Ilyenkor a gyerek nem tudja, hogy az edzőjének, vagy inkább a szüleinek higgyen. Feloldhatatlan feszültség, ami döntően befolyásolhatja aznapi teljesítményét, hosszútávon akár az egész sportághoz való viszonyát. És sajnos hosszan sorolhatnám, még milyen károkat okoz a gyerekek fejlődésében az az eredménykényszer, amit a szülők és az edzők támasztanak feléjük..

A szülőkben elképesztő feszültségeket kelt a lelátón, mikor a gyerek egy tornán jól érzi magát és csak játszik, jókedvvel, önfeledten.. Apa és anya meg majd szétrobban. „Miért nem veszi komolyan a gyerek ezt a meccset?!” Felnőttként ahhoz vagyunk szokva, hogy az eredmény elérése érdekében a felnőtt versenyzők fogvicsorgatva tudnak földöntúli erőket mozgósítani magukban. Azonban tudnod kell, hogy a gyerekek nem képesek még a fiziológiás igényeiket háttérbe szorítva, a fájdalom és a fáradtság ellenében, és az eredmény érdekében energiát mozgósítani.


Akarod tudni, mi legyen a cél?

A versenyzés természetes folyamat, amiben okosan ki lehet kerülni a versenyzés káros hatásait, de csak az eddig bevettektől nagyon eltérő szemléletmód használatával.

Tessék kőbe vésni:

Az eredmény nem lehet a cél, mert az esetek döntő többségében ez kudarchoz vezet!

Gyerekmeccsen jó cél lehet az előző héten begyakorolt játékelem mérkőzés közbeni jó megvalósítása. Csapatodnak a torna elején mindig ilyen célokat tűzz ki! Mondd például azt: az a cél, hogy aki labdát szerez, az egyből törjön kapura, vagy a megszerzett labdával lendületes labdavezetéssel vigye a labdát üres területre.

Persze edzőként neked kell tudnod, hogy milyen stílusban játszatod a gyerekeit és ehhez a stílushoz milyen stílusjegyeket tanítottál meg az edzéseken. De ezek a stílusjegyek azok, amiket érdemes megvalósítandó célként megjelölnöd a tornán, a mérkőzésen!


Két hatékonyan alkalmazható példa

Természetesen lehet a játékosoknak külön-külön egyéni célokat adni. Én az egyik játékosomnak minden félidőben azt mondtam, hogy Krisztián, szeretnék tőled három elfutás látni a szélén, aminek kapuralövés, vagy beadás legyen a vége. Amikor Krisztián lejött a pályáról megdicsértem, ha sikerült megvalósítania a célját. Ha nem sikerült, akkor megkérdeztem tőle, hogy mivel a három most nem jött össze, a következő beállásakor szerinte mennyi sikerülne? Olyankor ő megmondta, szerinte mennyi menne, én meg: „Rendben, akkor legyen ennyi és hajrá, csináld meg bátran!” Működött, megcsinálta.

Egy belső védőnkre folyton odahelyezkedett az ellenfél középcsatára. Kapta az íveléseket, amit rendre nem tudott jól kiszámítani a védőnk és ebből a kapunk előtt bonyodalmak támadtak. A „figyelj oda”, „számítsd már ki a labda ívét” nem voltak jó utasítások. Amikor azt a célt kapta, hogy a támadó nem kerülhet közelebb a kapuhoz, mint ő saját maga, akkor automatikusan az ívelések láttán hátralépet néhányat és így utána már minden esetben olyan pozícióba került, hogy a célját teljesítve megakadályozta a támadót a gólszerzésben.

Érzed a különbséget? Ezekkel a csapat, és egyéni célokkal kiaknázhatod a versenyben lévő pozitív erőt, és – bár nem könnyű – de ezt tudatosítanod kell a szülőkben is. Tudom, hogy ez időigényes folyamat, viszont azt is tapasztaltam, hogy nagyon kifizetődő (kezdésnek küldd el nekik a bejegyzés linkjét).


És a hab a tortán..

A szemléletváltás lényege, hogy bár a verseny önmagában véve hasznos és természetes dolog, az már megbeszélés, kommunikáció kérdése, hogy tudatosítsa minden résztvevőben – legyen akár gyerek, szülő, edző – hogy az eredmény nem lehet cél!

A képzés alatt megtanított technikai, taktikai elemek mérkőzés közbeni végrehajtása és annak minősége lehet és kellene, hogy a cél legyen. Mert az a mondat, hogy nem az eredmény a fontos, hanem a képzés, így önmagában elég félreérthető és valószínűleg az idegen nyelvből történő fordítás miatt maradt ilyen félreértelmezhető szlogen. Értsd úgy, hogy az eredmény nem lehet cél, a képzésben megtanított dolgok meccsen történő viszontlátásának viszont igenis célnak kell lennie.

Hab a tortán, hogy ha egy csapat a kitűzött technikai-taktikai elemeket tökéletesen végrehajtja a meccsen, akkor valószínűleg nyerni fog. A győzelemnek örülni kell, egyúttal szükségszerű a megfelelő helyen értékelni; azaz nem a győzelem tényét –mint célt kiemelni – hanem azt, hogy a megbeszélt célok teljesültek-e a játék alatt, mi volt jó, vagy épp min lehet még javítani?

Tanítsd te is futballozni a gyerekeket és erről a tanítási folyamatról folyamatosan tájékoztasd a szülőket is - csak így van esély arra, hogy a versengés természetes folyamatát egy egészséges szellemiség veszi majd körül, ami a gyerekeknek csak hasznára válik!

Kun István

Festival koncepcióval kiváltani a 6-9 évesek versenyrendszerét?

Tegnap a MLSZ – MGYLSZ – BLSZ – FIFA továbbképzés budapesti road-show állomásán jártam, ahol a FIFA Grassroots Festival koncepcióját mutatták be továbbképzés keretében az előadók, és azt kell mondanom: ritka jó előadásokat hallottam!

A tartalmi részek, illetve az előadások módja is magas színvonalú volt. Ezt még az a tény sem tudta beárnyékolni, hogy – bár a képzés teljesen ingyenes, és az MGYLSZ programjaiban résztvevő egyesületek, iskolák vezetői számára kötelező volt – csak nagyon kevesen jöttek el. Az okok keresését most meghagynám másnak, én inkább az előadás tartalmi részére koncentrálok.

Először - de biztosan nem utoljára!

Először hallottam úgy beszélni egy magyarországi edzőképzésen a már jól ismert szlogenekről – "a gyerek nem miniatűr felnőtt", vagy "korosztályos képzés" -, hogy a szavak mögé végre tartalmat is tettek.

Először hallottam edzőképzésen a gyerekek pszichés fejlődéséről, mint a focit befolyásoló tényezőről, mert eddig bizony mindig csak a fizikai fejlődésről beszéltek. És először mondták ki tartalmilag azt, hogy miként kellene az edzőknek alkalmazni ezeket az elméleti alapelveket a gyakorlatban.

Először hallottam hazai edzőképző előadáson az előadóktól azt, hogy differenciálni kell a gyerekeket és, hogy a kiválasztási szempont a 6-11 éves kor között a technikai tudás és a játék sebessége. Arra sajnos nem volt lehetőségem, hogy megkérdezzem a játék sebességén a játékban való gondolkodás sebességét értik-e? Minden esetre én így értelmeztem és nem a fizikai jellemzőkre utalva a játék gyorsaságával.

Az is elhangzott (amivel őszintén egyetértek), hogy a kiválasztás után a gyengébb képességű gyerekekkel is ugyanúgy kell foglalkozni, mint a jobb képességűekkel, csak éppen az ő színvonalukon. Az előadók végig hangsúlyozták: a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát és ez a pozitív élmény adja meg neki a belső motivációt, ami miatt megszereti a focit és akkor is megmarad a játék mellett, ha nem lesz belőle profi játékos. Ezt persze már régen felfedezték a Brazilok: a foglalkozáson a gyerek mindig tanuljon valami újat, fejlődjön valamelyik képessége és érezze jól magát. Ebből a hármas egységből a harmadik a legfontosabb, a gyerek a sikerélmény miatt fog rendszeresen edzésre járni.

„A sikerélményt úgy a legkönnyebb elérni, ha azonos képességű gyerekeket teszünk egy csoportba és a csoportoknak a tudásszintjüknek megfelelő feladatokat adunk!”

Fantasztikus volt ezt a szövetség embereitől hallani, hiszen már évek óta erről beszélek, ezt a szellemiséget képviselem, így tanítok és a frontvonalban első kézből tapasztalom, mennyire hatékony fegyver ez a tudás.

A Festival koncepció

Mert bizony ebből is kaptunk bemutatót a nap hátralévő részében!

A koncepció lényege, hogy a gyerekek kisebb csoportokban dolgoznak, több állomás van és mindenki minden állomást megjár. Ezt a koncepciót az edzők azonnal áttették az edzéseikre és már gondolkodtak is, hogy hogyan tudnák saját környezetükben megvalósítani. Az elméleti háttere a Festival koncepciónak, a dinamikus rendszerelméleten alapuló differenciális mozgástanulás.

Ha elvégezted az utánpótlásedző on-line tanfolyamot ismered ennek a jelentését: a gyerekek még mielőtt ráunnának egy gyakorlatra, már tovább is mennek egy másik állomásra. A klasszikus mozgástanulási elméletek a stabil fázisokra koncentrálnak, azaz magas ismétlésszámmal ugyanazt a dolgot gyakorolni. Például százszor rárúgni a labdát jobb belsővel a rúgópalánkra, vagy a ma már nálunk is klasszikusnak számító passzkoordinációs feladatok folyamatos ismétlése.

A sportmozgások tanulásában azonban az egy tagadhatatlan tény, hogy egy stabil technikai vagy taktikai, vagy erőnléti szintnek a magasabb szintre emeléséhez muszáj átesni egy instabil szakaszon, amit követ a magasabb szintű újabb stabil fázis. A differenciális tanulásnak pontosan ez a lényege, vagyis a stabil-instabil-stabil fázisátmenetekre koncentrál. Tehát, még mielőtt a gyerek hozzászokhatna a feladathoz, mielőtt a feladatot rutinból, odafigyelés nélkül csinálhatná, változtatni kell a feladaton! Ez a változtatás lehet feladat váltás is, azonban már az is elégséges, ha csak egy kicsit arrébb tesszük az egyik bóját.

Példa: a passzkoordinációs feladatban a négyzet forma egyik, vagy több bójáját 2-3 kör után áthelyezzük. Esetleg nem is szabályos négyzet fog kialakulni. A gyerekeknek viszont a legkisebb változtatás is azt jelenti, hogy alkalmazkodásra van szükségük az új helyzet jó megoldásához!

Ez a folyamatos alkalmazkodás tartja fent a figyelmet, ez a magas figyelem vezet a nagyobb intenzitáshoz, tehát már nem is az edzőnek kell hajtania, noszogatnia a játékosokat, hanem ők maguk a magas figyelemigény miatt diktálnak nagyobb iramot.

A feladatok váltása, illetve az egyik helyszínről a másikra történő átmenet adja a pihenőidőket, ahol a gyerekek tudják pótolni az elvesztett folyadékmennyiséget, illetve meg tudják beszélni egymás között a feladatot – ezzel már a jó hangulat is biztosított.

Festival koncepcióval kiváltani a 6-9 évesek versenyrendszerét?

Nagyon jó gondolat!

Nincs ellentétben a profi labdarúgásra történő kiválasztással, képzéssel, sőt! Ennek a képzési formának kellene az edzésekben is a lehető legnagyobb mértékben megjelenni, mert ez az újdonság a mi, edzők malmára hajtja a vizet. A legendás magyaros gondolkodás és az abból fakadó magyaros, ötletes játék ebben a képzési formában a modern kor követelményeinek teljesen megfelelve oktatható.


Remélem minél több gyerekfoci edzőhöz eljut ez a szellemiség és mostantól végre az edzőképzés tananyaga is átalakul e szellemiségnek a tartalmi megvalósíthatósága érdekében!

Hajrá Magyarország!:)

Hasznos 5 perc – Edzőpszichológia

Mielőtt átlinkelnél az aktuális nemzetközi bajnokságok eredményeire, vagy elbújnál az e-mail postafiókod levelezésébe
szánj 5 percet hasznos tudásra,

képezd magad ma is!

Az edző ideális esetben – a mellett, hogy tanár, barát és példakép – bizony tapasztalt pszichológus is. A manapság sokszor túlterhelt gyerekek reakcióiból edzőként a te feladatod is, hogy kihámozd és megtaláld az igazi motivációt - a valós válaszokat. Segítségedre a mai hasznos 5 percedben a vonzalom pszichológiai kérdéskörébe tartozó vonzalom-forrásokat vesszük át.

Ha a gyerek sokat van együtt valakivel, akkor elkezd rá hasonlítani

Ez egyaránt adódhat tér és időbeli közelségből is. A térbeli közelség két ember között kb. 3 méteren belül fejti ki a vonzás kialakulásának a lehetőségét, de fontosabb az ezen belül körülötted is megrajzolható kb. 40 centiméteres sugarú kör: az intim szféra.

Ahogy a tér, úgy az időbeli közelség, vagyis a gyakori, rendszeres találkozás is azt hozza magával, hogy akivel sokat találkozom hatással van rám és én is rá. Ez egy gyerekcsapatnál főleg abban nyilvánul meg, hogy kik találkoznak egymással edzésidőn kívül is, kiknek van igényük a futballon túl több, másféle közös programra. Itt már a szülők is nagy szerepet kapnak..

Tipp: Lesd meg! Az öltözőben a srácok hogyan helyezkednek, ki mellé ülnek? Milyen közel vannak egymáshoz, beenged-e mást is két, vagy három srác a szabad akaratukból összeolvasztott intim szférába? Megakadhat a szemed azon is, hogy – bár közel ülnek, de – a táskájukat mégis kettejük közé teszik.. Ebből nem csak azt tudhatod meg, hogy ki, kinek a barátja, hanem azt is, hogy ki az a csapaton belül, akinek nincsenek barátai. Tanulságos felismerés a csapat életén belül.

Az ismertség – ismeretlenség, mint vonzalom-forrás

Akit ismerünk, azt könnyebben elfogadjuk.

Jobban figyelünk arra amit mond, jobban elfogadjuk a cselekedeteit. Akit nem ismerünk, azzal szemben előítélet, bizalmatlanság, bizonyos feszültség érezhető bennünk, bár nagyon érdekes, hogy ha egy „híres” emberrel találkozunk, jóleső, ismerős érzés tölt el bennünket, olyan, mint ha már régről ismernénk. Sokszor attól független, hogy akkor találkozunk vele először személyesen, önkéntelen is a bizalmunkba fogadjuk.

Népszerű csúnyaságok?

A fizikai vonzerő is vonzalom-forrás, mert ha akarod, ha nem, ha illik, ha nem, a gyerekek az úgymond „szép” gyerekeket fogadják el könnyebben - a „csúnya” gyerekeket kapásból elutasítják.

Erre jó példa volt az a kísérlet, ahol a gyerekeknek fotókat mutattak, amelyeken különböző személyeket, felnőttet, gyereket és tárgyakat lehetett látni. A kérdés az volt, hogy barátkoznál-e vele? Kiderült, a gyerekek csak a „jóarcú”, szép felnőttek és gyerekek barátai lennének és a tárgyak közül is csak a szabályos formákat ábrázolókat választották ki. Akinek szokatlan neve, szokása van, vagy a fizikai megjelenésében kirívó, azt a gyerekközösség nehezen fogadja be. Mondanom sem kell, mekkora jelentősége van ennek egy csapat összeállításánál.

A vonzalom-források holdudvara

A sikeres emberek népszerűségéből sokan szeretnék kivenni a részüket.

Ezt a gyerekeknél is megfigyelheted, hiszen biztos feltűnt már, hogy a csapatodban jobban teljesítő, magabiztosabban viselkedő gyerekekkel többen akarnak barátkozni. Gyakran ezek körül a gyerekek körül láthatod azokat, akik holdudvarban élnek, vagyis olyan gyerekeket , akik semmit nem tudnak hozzátenni a csapat játékához, mégis látványosan és aktívan élvezik a csapat sikereit.

A kompetencia kérdése

Mit jelent ez ebben az esetben? Aki jártas valamiben, azt jobban elfogadod, mondván: ő ért hozzá!

A csapatban a jó játékosok a gyerekek között szemmel láthatóan előnyöket élveznek. A többiek sokszor feltétel nélkül elfogadják, amit ő mond, mert ő a jó játékos és így biztosan jobban tudja. Ez túlmutat a pályán, sokszor kihat a csapat egyéb helyen és időben mutatott viselkedésére, értékrendjére. Nagyon fontos, hogy ismerjük a csapatunkban ezeket a gyerekeket és ismerjük hatásukat, befolyásukat a többiekre.

"Nahát, úgy nézel ki mint Ronaldo!"

Melyik srác ne örülne ennek a "kritikának"? Nem véletlen, hogy a vonzalom-források végére hagytam az azonosulást.

A jó focistákkal minden játékos szeretne azonosulni – gyerekkorban ez hatványozottan érezhető. Viselkedésük – hogy úgy öltözködnek, úgy hordják a hajukat, abban a cipőben játszanak, amiben a nagy sztár, a kedvenc – azt a reményt testesíti meg, hogy így azonosulva ők is olyanokká válnak, és ugyanazokra a képességekre tesznek szert, mint az imádott sztárjátékosuk. Ez alapvetően nagyon pozitív dolog, mert ha edzőként sikerül a gyerekekkel a kedvenceik a pozitív tulajdonságait lemásoltatni, azokat a viselkedési mintákat, ami őket nagy sztárrá teszi, akkor a motiváció révén nagyon sokat tudnak a gyerekek fejlődni.

Arra mindig figyelj, hogy az azonosulással megjelenő sztárallűröket kiküszöböld, persze semmiképpen nem kritizálással!

Ha a fiú úgy akar kinézni, mint C. Ronaldo, és olyan hajat akar hordani, akkor hordjon. Ha olyan cipőben akar játszani, hát legyen. Viszont arra hívd fel rá a figyelmét, hogy mennyi edzés és kitartás juttatta el Ronaldót a csúcsra, és mennyi energiájába telik ezt az image-t megtartania!

Csak a pozitív dolgokat hagyd másolni a gyerekeknek!

A külsőségek nagyon fontosak, de ezeket mindig a második vonalba kell sorolni az első sorban álló pozitív teljesítmény mögé.

A gyerekek azért akarnak a nagy focistákra hasonlítani, mert a hasonlóságtól vélt és valós előnyökre számítanak, s ettől több elismerést, nagyobb sikereket remélnek maguknak.

Edzőként az (is) a dolgod, használd és kihasználd ezt a hatalmas pozitív erőt, ezt a hatalmas belső motivációt a gyerekek fejlődésének érdekében!

„Üdvözlöm, testnevelő tanár vagyok és utálom a futballt..”

cv

Tegnap véletlenül fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, melyben egy tehetségkutató felhívás kapcsán érdeklődtek a szervezők. A vonal másik végén a megye sportreferense tette fel a költői kérdést: „Nem értem, miért nem szeretik a testnevelő tanárok a focioktatást?”

Tanárurak, tényleg nem szeretitek a futballt tanítani?

Persze igazatok van: túl kevés a tanári fizetés, úgy általában is – nincs ez másként veletek, testnevelőkkel sem.
És ha ezért a kevés pénzért a minőségi oktatáson felül még plusz szolgáltatásokat is elvárnak tőletek? Mint például azt, hogy egy ilyen szóban forgó tehetségkutató programra megszervezzétek és összekoordináljátok a gyerekek jelenlétét és részvételét (az gyöngyvirág, hogy ezt iskola időn kívül, önszorgalomból kell tennetek!)..

Az is jogosan adhat szájhúzásra okot, hogy a labdarúgó szövetség és a hozzá tartozó tagszövetségek túl agresszíven próbálnak az iskoláitokba betörni és rá (rátok) erőltetni a focit, mint oktatási programot.
Teljesen egyértelmű, hogy az iskola lehetne az a színtér, ahol a hazai labdarúgás tömegbázisát megalapozhatnák, viszont ennek a mostani programszintű rendszere finoman is kezdetleges.

A bürokratikus részek miatt olyan plusz papír és egyéb adminisztrációs munkákat zúdítanak a nyakatokba, ami köszönő viszonyban sem áll az érte kapott támogatással, bérkiegészítéssel

Halvány reménysugár, hogy folyamatosan dolgoznak szakemberek a rendszer hatékonyabbá tételén, talán hamarosan meg is találják a jó megoldást. De az iskola tantervébe beletenni a labdarúgás mozgásanyagát, az mégis csak ellenállást vált ki sok tanárban.

Talán te is feltetted már a kérdést magadban: miért pont a focit, miért nem ezt, vagy azt a sportot? Bár a válasz már túlmutat az itt feszegetett kérdésen, talán röviden válaszolni úgy lehet erre, hogy a testnevelőtanár képzés reformja mára nagyon időszerűvé vált.

Nem halogathatjuk tovább a jövőorientált testnevelés bevezetésének, aminek a fő gondolata az, hogy nem a sportágak alapmozgásait kellene tanítani a gyerekeknek, hanem játékos formában az alap koordinációs készségek kialakítását. Ezzel lehet egy olyan belső motivációt, belső igényt kiváltani, ami a mindennapi mozgás szokását alakítja ki a gyerekekben. Az egyesületekbe már a jó mozgású gyerekeket irányítva, azok a klubokban könnyebben elsajátítják az adott sportág - mondjuk a foci - speciális mozgásanyagát. Aki pedig nem szeretne versenyszerűen sportolni, az is keresné azokat a szabadidős tevékenységeket, amiben kielégítheti a mindennapi mozgás utáni igényét, ami ma Magyarországon leginkább a szabadidős labdarúgás.

Végezetül szóba jöhet még, hogy program szinten is a focit támogatja legjobban az állam, a többi sportágnak folyamatosan kalapoznia kell a pénzért. A focisták kicsi teljesítménnyel keresnek az átlagon felül, a többi sportág sportolója meg akárhogy töri magát, mégsem kap a focihoz mérten teljesítményarányos fizetést...

Egy pillanat Tanár úr, itt most bólogattál? Kérlek, ne tedd!

Az utóbbi pár sor tévhit, hamis információ.

Főleg az elmúlt nyolc évben, nem igen osztogattak állami pénzeket a foci fejlesztésére. Könnyen utána járhatsz, hogy pl. több uszoda épült az elmúlt időszakban, mint stadion – mert abból egy sem. Szégyen ide vagy oda, de a mai napig nincs az egész országban egyetlen UEFA Licence-nek megfelelő stadion sem. A fizetésükben pedig a legtöbb csapat átlag játékosai - hiába hívjuk őket profi focistáknak - nem különböznek egy átlag magyar embertől. Kivételek csak az un. sztárjátékosok sztárfizetéseiben vannak.

A sportághoz kapcsolódó egyesületekben dolgozó edzők pedig - ezt saját tapasztalatból is mondom - sokszor hobbiból, minimálbér alatti (!) pénzért tartják az edzéseket, nagyon kevés helyen vallhatja magát főfoglalkozásúnak egy edző.

„Mondja már ki valaki!!”

Hát legyen.

Tagadhatatlan tény, hogy ha a testnevelőtanárokat sikerülne megnyerni a focinak, akkor óriási, ugrásszerű fejlődésnek indulhatna a sportág. A jövőorientált testnevelés bevezetésével nemcsak a foci, hanem a többi sport is nagyot profitálhatna. Nem beszélve a nemzet egészéről, hiszen az egészségesebb emberek boldogabbak, jobban beilleszkednek és beválnak a munkaerőpiacon is, nagyobb munkabírásúak lesznek. Egy egészséges nemzetben a társadalombiztosítás oldaláról rengeteg pénzt megspórolhatnánk… ha a testnevelőtanárokat sikerülne megnyerni a focinak.

„A gondolkodás maga az élet, hiszen azok, akik nem gondolkodnak, magasabb vagy valódi értelemben véve nem is élnek. A gondolkodás teszi az embert.” A. B. Alcott

Tanár úr, kolléga, klubvezető, kérlek, gondolkodj velem!

Mivel tudnánk elérni, hogy legközelebb ezt hallhassam a telefonban: „Üdvözlöm, testnevelő tanár vagyok és imádom a futballt oktatni!”

Várom a te véleményed, ötleteidet is!

Elhiszi a Barca, hogy van még remény?

(ez a cikkem a gondola.hu oldalán jelent meg)

Ha ez a két csapat a tőlük megszokott sablont fogja hozni, akkor is egy nagyon izgalmas meccset fogunk látni. Pedig lesz itt meglepetés!

A legutóbbi bejegyzésben azzal zártam soraimat, hogy gondolkodom, mit tennék Mourinho és mit Guardiola helyében. Kétségtelenül Mourinho van könnyebb helyzetben, hiszen azt is mondhatnánk, hogy csak védenie kell a két gólos előnyüket. Addig semmi mással nem szabad törődniük, amíg a Barca nem rúg két gólt. Aztán meg majd jöhet a már Milánóban jól bevált letámadás.

Ennek azért vannak kockázatos pontjai, mindjárt az első az, hogy az ellenfél a Barcelona, amely csapat talán a mostani formákat nézve a legjobban támadó csapat a világon. Vajon kihúzza-e az Internazionale két kapott gól nélkül, illetve ha megkapja is a két gólt, mikor kapja a másodikat? Ha a 70. perc környékéig kihúzzák, akkor 20 percet végig tudnak még letámadásban játszani és az idegenben rúgott gól a továbbjutást eredményezheti.

Ez egy szép hipotézis, viszont azt mindenki jól láthatta az első meccsen, hogy ha a Barca elkezdte komolyan a labdatartást, akkor az Interesek csak nyomozták azt és ettől teljesen elfáradtak. Azaz, lehet nem lesz már erő a végén letámadást játszani.

Mit tesz majd Guardiola? Nekiesik Mourinho csapatának, hogy minél előbb meglegyen az első gól, aztán elkezdi az Intert labdatartással fárasztani és amikor már az olaszok nem tudnak lépni sem a fáradtságtól, akkor belövik a másodikat? Ez jó terv!

Erre ellenszer lehet az Inter kontrajátéka. Az is megeshet, hogy a katalánok megpróbálják teljesen szétszedni az Internazionale védelmét és mondjuk Messi a szélén játszik majd tartósan, netán kötetlenül, a pálya bármely részén feltűnve.

Nagyon sok variációt el tud az ember képzelni. Most mindkét oldalról leírok eg- egy nagyon vad elképzelést, mert hát mindkét mesterben benne van a váratlan megoldás lehetősége. Kezdjük a hazaiakkal. Messi, Messi, Messi zúg a 90000 néző, ám Messi csak a kispadon kap helyet és nem lesz kezdő, helyette a hétvégén gólt szerző nagyon motivált és bizonyítani, játszani akaró Henry kezd. A két belső ék Ibrahimovic és Henry, támadásban egy 3:3:4-et játszik majd a Barcelona, három belső középpályással és a szélén felfutó két támadóval, akik a betömörülő védelemmel szemben a pálya teljes szélességét kihasználva tudják körbeadogatni a védőfalat a megfelelő rés keresése és a gólhelyzet kialakítása miatt. A bajnokságban már több ellenfél ellen is meghúztak ezt a lépést, aztán majd Messi akkor száll be, amikor már az Inter védelme egy kicsit megroggyant és a mérkőzés utolsó harmadára marad a döntés a továbbjutásról.

Nézzük az Internazionale-t, vajon mer-e Mourinho tizenkilencre lapot kérni? Mer-e a Camp Nou-ban az első perctől kezdve letámadást játszani, mint Milánóban a második félidőben? Hiszen egy korai idegenben lőtt gól megpecsételheti a katalánok sorsát.

Mindkettőnek megvan a maga kockázata, ám ismerjük a mondást, aki mer, az nyer!

Már nagyon várom a találkozót és a kisördög ott tombol bennem, hogy bárcsak ne a sablonos Inter és Barca játékot lássuk, amit ebben a helyzetben a csapatoknak játszani kell, hanem lássunk valami extrát, valami forma bontót! Persze az is igaz, ha ez a két csapat csak a tőlük megszokott sablont fogja hozni, akkor is egy nagyon izgalmas meccset fogunk látni.


Kun István

(a cikket a gondola.hu-n ITT olvashatod)

Várom már, hogy bent menjünk ki...

Ha rákészülsz, hogy megnézz egy meccset, Te is látványos, támadó futballt vársz, nagy irammal, sok helyzettel és na ná, hogy sok góllal!

A legjobbakat, a Barcelonát, a Real Madridot, az Internazionalet, a Milant, az Arsenalt, a Chelseat, a Manchestert akarod látni – és jó eséllyel a többi (hazai) klub játékát is ehhez a szinthez méred. De mit csinálnak ezek a fiúk a pályán, amitől ilyen jók, hogyan tudnak ekkora iramot diktálni?

Mi az oka annak, hogy inkább szorítod, visszatartod, semmint, hogy játék közben menj ki a mosdóba értékes perceket kihagyva így a közvetítésből?

Az tiszta sor, hogy rengeteget futnak a meccsen. De ahhoz, hogy éves szinten egy csapat akár 70 tétmeccset is le tudjon játszani és az összes meccsen a megszokott színvonalon folyjon a játék, hatalmas erőnlét szükséges; ezt az erőnlétet pedig nem a szél fújja rá a játékosokra!

Kora gyerekkoruktól fogva nagy iramban zajlanak az edzéseik, sokat futnak, a labdás gyakorlatokat is maximális erőbedobással végzik. Igaz, külhonban kiválasztással dolgoznak az edzők a klubokban. Így gyakorlatilag a bent maradásért minden nap óriási harc folyik. Egyik gyerek sem teheti meg, hogy elkényelmesedjen, mert akkor nagyon hamar a csapaton kívül találja magát, jönnek a nála jobbak. Szóval sokat és gyorsan futnak labdával és a nélkül is, a gyerekkorban alapoznak, és felnőtt korban már „csak” az addig eltelt 10-15 év munkájának a szinten tartása, minimális fejlesztése történik.

Ma már a nagy elit bajnokságokban szinte nincs is alapozás

Legtöbb helyen télen 2-3 hét szünet pihenés és már kezdik is a tavaszi szezont. Nyáron meg inkább elmennek különböző túrákra, tornákra és mérkőzéseket játszva rakják össze a csapatot. Szezon közben pedig meccs-regeneráció-meccs a ritmus némi taktikai felkészüléssel és technikai szinten tartással, nincs sem idő, sem energia az erőfejlesztésre a szezon alatt. A technika elsajátítása szintén kora gyerekkortól előtérben van, a labda szinte hozzánő a lábukhoz, mire profi futballistává érnek. Labdavezetés, cselezés, lövés, labdakezelés, passzolás, fejelés, szerelés, stb.

Nézzük csak meg Messit, aki őrületes sebességgel vezeti a labdát, közben cselez, majd ebből a sebességből bombaerejű lövéseket ereszt meg!

Nézőként azt is sokszor láthatod, hogy pl. Xavi szenzációs labdát ad Messinek. Ja kérem, de ehhez futni kellett, hogy oda tudjon helyezkedni, ahonnan lehet majd passzolni, mert a gólpasszt általában nem tudja egy érintésből adni csak labdavezetésből, vagy cselsorozat után.

A technika semmit nem ér erőnlét nélkül

A pályán egy fullasztó rohanás után is szükséges a technikai helyzeteket megoldani és ez fordítva is igaz: hiába sprintel át valaki több száz métert, ha a labda folyton csak dadog a közelében.

Taktika, rengeteg gondolkodást igényelő, váratlan helyzetet teremtő, aktív ellenfél ellenállása mellett végrehajtott feladatok – az említett klubok játékosai ezt végzik kora gyerekkoruk óta. Mindezt rengeteg mérkőzéssel fűszerezik, még végül birtokolják a rutint, önbizalmat, labdabiztonságot, erőnlétet és a taktikai tudást. Csoda hát, ha a futballvilág csúcsragadozóinak 2 x 45 perces összecsapásai alatt még pisilni is sajnáljuk az időt?

Te milyen színvonalat vársz el egy utánpótlás mérkőzéstől?

Valószínű, hogy a gyerekmeccseket Te is – ahogy minden más futballcsapat játékát is – önkéntelen a már említett profik szintjéhez méred.

Csakhogy nálunk, ha akad is egy olyan edző, aki a helyben ácsorgás és passzolgatás helyett rengeteg gyors futást vár el a gyerekektől a labdával cselezve, a kapura lőve, vagy egyéni technikát, labdabiztonságra való törekvést és vállalkozó szellemre tanítást – azaz a jó értelemben vett agresszivitást – és a támadó felfogást szerepeltet az edzéseken.. Nos, akkor a szülők nem értik, ki ez, mi ez és mit csinál. Hiszen nem ehhez vannak hozzászokva, még a magyar NBI-es focistákat sem így edzik! Mit gondol ez magáról?! Ezt nem így kell csinálni, én már csak tudom, hiszen nekem megmondták a játékosokból lett edzők!..

Akkor most mi van? - kérdem én. Az elvárás megvan, legyen a gyerek olyan mint Messi, viszont nehogymá’ labdavezetés, cselezés legyen az edzésen! Nehogymá’ sok futás, egyéni vállalkozás, küzdő gondolkozás jellemezze a srácokat!

Önök kérték..

A hazai szülők általában nem ismerik a kiválasztásban és az edzésben profi végeredményt adó módszereket, nem értik mit akar az edző, és ők maguk kérik, sőt, követelik, hogy a gyereket az elmúlt 50 év hagyományainak megfelelően edze az edző. Sokszor őt magát is így edzették. Arra már persze nem emlékszik, hogy ennek mi lett az eredménye? Az ami most van. Egy lebutított, sablonos, ácsorgós minden látványt és kreativitást mellőző futball, ami egy ZTE-Győr harmadik hely sorsáról döntő bajnoki mérkőzésre 3000 embert vonz ki a pályára.

„Önöknek magyaroknak vissza kell találniuk saját stílusokhoz. A régi magyar stílus modern megfelelője a latin futball. Ezt az utat kell Önöknek követni az edzők képzésében és az utánpótláskorú labdarúgók képzésében is!” Ezeket a sorokat Jean-Pierre Bénézet úr, a FIFA Technikai Igazgatója mondta.

Mi döntjük el, hogy melyik utat választjuk, és én nagyon remélem: hamarosan eljön az idő, amikor nem csak a Barcelona, a Real Madrid, az Inter vagy a Milan, hanem a saját gyerekeink, csapataink játékát nézve is inkább szorítunk, semhogy kimenjünk.. és ha ez az ára, hát inkább bent megyünk ki...

BL: Ki állítja meg Messit?

(ez a cikkem a gondola.hu oldalán jelent meg)

Ma nagyon úgy néz ki, hogy aki megállítja, az megnyerheti a bajnokok ligáját. Különben a Barcelona simán a döntőbe jut és ott is nyer.

Ki állítja meg Messit?

Az egész hátralévő BL szezon egyik legfontosabb kérdése ez. Ma nagyon úgy néz ki, hogy aki megállítja az aranylabdást, az megnyerheti a bajnokok ligáját, különben a Barcelona simán a döntőbe gyalogol és ott is diadalmaskodni fog.

Az Internazionale csapatának azért biztos lesz ehhez egy-két szava. Mourinho nagy taktikus hírében áll, biztosan megnézte már számtalanszor a katalánok ellen a csoportban lejátszott két mérkőzésük felvételét, kielemezte, kivesézte minden képkockáját és készül a taktikai terv. Találgassunk, vajon csapat szinten egy egységes csapatjátékkal akarja megállítani a Barcelonát, vagy emberfogással szeretné kikapcsolni Messit, netán azzal próbálkozik, amivel a Real Madrid az El Clásico-n, hogy a barcelonai középpályásokat, akik tömik labdával Messit, próbálja meg kikapcsolni a játékból? Xaviról egyszer maradt le a madridi védelem, mindjárt góllal is fizetett érte.

Emberfogás?

Ki fogja Messit? Cambiasso? Rá lehet bízni, biztos, hogy keményen odalép majd a válogatottbeli csapattársának nem egészen két hónappal a világbajnokság előtt? Illetve feláldozza-e Mourinho azt a labdaszerző középpályását az emberfogás miatt, aki a csapat tengelyét adja, aki a csapatnak a stabilitását jelenti? Vagy rábízza az emberfogást Samuelre? Csakhogy ő is csapattárs az argentin válogatottban, lesz-e mersze odalépkedni Messinek? Vagy valamelyik kevésbé karakteres játékosára bízza a mester ezt a piszkos munkát? Akkor viszont félő, hogy az az ember a kiállítás sorsára fog jutni, mert Messi hihetetlen mozgékony és nagyon stabilan áll a lábán, nem esik el, mindig talpon akar maradni. Ha ő elesik, akkor ott már komoly szabálytalanság történt, ezt viszont tudják a bírók is, meg talán egy picit védik is a zseni támadót – mondjuk én is azt tenném, ha bíró lennék. Egy szó, mint száz, az emberfogás Messi ellen megoldhatatlan feladatnak látszik.

Fogja a csapat?

A csapat szintű semlegesítésnek is megvannak a hátrányai, hiszen ha Messi lendületbe jön, akkor néha még négy védő is kevés ahhoz, hogy megállítsák, ez pedig olyan súlyos helyezkedési eltolódásokat von maga után, amit nehéz korrigálni. Hiszen, ha négyen az ördöngösen cselező csatárt próbálják meg semlegesíteni, akkor a többiek maradnak üresen és azt már számtalanszor bemutatta a Barca, hogy Messin kívül is tele van sztárokkal, akik képesek bármikor gólt lőni.

Letámadás?

Amiről itt még nem ejtettünk szót, az az a teljesen meglepő húzás lenne az Inter mesterétől, hogy teljes letámadással megpróbálná megakadályozni a Barca labdabirtoklását már a vendégek térfelén. Ezt meglépni a világ egyik, ha nem a legjobb labdabirtokló csapata ellen, mindenki szerint felér egy öngyilkossággal.

Azonban Mourinho ezért a világ egyik legjobb edzője, hogy ki tudja választani a kínálkozó lehetőségek közül a legjobbat. Ha lehetne egy kívánságom, akkor én azt kívánnám, bárcsak a letámadásos variációval küldeni fel az Internazionalt a Barcelona ellen, mert akkor egy nagyon látványos és igen izgalmas meccset láthatnánk sok helyzettel és sok góllal.

Kun István

(a cikket a gondola.hu-n ITT olvashatod)

Lelakatolt kincsesbánya

- avagy -
három napba sűrítve a mai magyar gyerekfoci valósága

„Gyerek koromban szerettem gólt rúgni, minél több gólt rúgsz, annál nyugodtabb vagy. Ebben a mentalitásban nőttem föl és nőttek föl nagyon sokan.” Puskás Ferenc

Versenybizottsági tagként a húsvéti hétvégén részt vettem egy nagy utánpótlás tornán

A három napon át dübörgő tornán 97 csapat képviseltette magát 9 korosztályban, több mint 1500 gyerekfocistával (!) - és persze ne feledkezzünk meg a folyton hömpölygő hozzátartozók és szülők tömegéről sem. A kupára Olaszországból, Szlovákiából, Romániából, Ukrajnából és természetesen hazánkból érkeztek csapatok. 286 mérkőzést játszottak le 9 pályán.

A pénteki és a szombati időjárás igazi fiesta hangulatot varázsolt a pályákra

Ezzel nem is volt gond…a szülők azonban nehezen értették meg, hogy csak a számukra kijelölt helyen tartózkodhatnak, és csak onnan nézhetik és szurkolhatják át a meccseket. Óriási energiákat vett el a szervezőktől a szülőkkel való viaskodás, pláne, hogy a szép napsütéses időben lecsúszott néhány sörön felbátorodott apukák már nemigen akarták megérteni: a szabályok rájuk is vonatkoznak, és a hangnem, amit a „szurkolásnál” használtak, nélkülözött minden irodalmi stílust.

Hiszem, hogy meg kell tanítani a szülőket is szurkolni, hogy egy ilyen helyzetben az ellenfél vagy a bíró szidása helyett a saját csapatukat, saját gyerekük biztatására figyeljenek

Bár a verseny kiírása egyértelműen jelezte, hogy a nem megfelelő viselkedés a csapat kizárását vonja maga után - függetlenül attól, hogy a játékos, az edző, vagy a szurkolótábor viselkedett megengedhetetlenül -, a bírók, mivel sorozatban szünet nélkül vezették a meccseket, nem tudtak erre is figyelni. Ahogy ez már csak lenni szokott egy ilyen nagyszabású tornán, nem tetszett mindenkinek minden. A szülők összeszólalkoztak több vitás eseten, folyamatosan szidták a bírót, és egy esetben majdnem tettlegességig fajult a dolog egy jogtalannak tartott bírói ítélet miatt.

Az edző berohant a pályára, megfenyegette és lökdöste a bírót

Persze a rendezők is azonnal berohantak rendet tenni, és a szurkoló szülők közül is vették páran maguknak a bátorságot, hogy ők is beszaladjanak igazságot tenni, hiszen ha az edzőnek szabad, nekik is. Az indulatok persze aztán lecsillapodtak..

Én a kakaskodó felnőttek helyett végig a gyerekeket figyeltem. Riadtság, szorongás, értetlenség csillogott a szemükben. Nem fogták fel, az edzőjük, a szüleik miért teszik azt, amit tesznek? A meccs tovább folydogált, viszont a feszültség az egész tornán végigkövette a szóban forgó gyerekcsapat a játékát.

Tovább is van, mondjam még?

Egy másik csapatban ahol hét év alatti (!) gyerekek játszanak, az egyik kicsi elrontott valamit. Az „edzőbácsija” olyan stílusban lehordta a sárga földig, hogy a gyerek elsírta magát. Mikor a másik edzőkollégája rászólt, hogy nem kéne ilyen csúnyán beszélnie egy ekkora gyerekkel, még neki állt feljebb és kikérte magának a kioktatást.

Szintén ennél a korosztálynál történt, hogy a gyenge szereplés miatt a szülők raportra hívták az edzőt. Tudom, hogy ő amúgy szívét lelkét kiteszi a gyerekekért, csak mostanában valahogy az eredmények nem jönnek. A szülők nem érdeklődnek, azonnal támadják, fel sem merül bennük az, hogy az edző érti a dolgát és most esetleg a fejlődésben egy úgynevezett plató szakasz zajlik, ahol nem olyan látványos a fejlődés, mint máskor. Esetleg megkérdezzék az edzőt, mit segíthetnek, mit tehetnek azért, hogy a gyerekek a lehető legjobban fejlődjenek? Ugyan. Csak a vádaskodás, amiből a gyerek megint nem ért egy szót sem, hiszen ők szeretnek focizni és magát az edzőbácsit is szeretik. „Anya és apa miért üvölt és vitatkozik vele, miért nem szereti az edzőbácsit?”

A három nap tele volt ehhez hasonló példákkal

Megkeseredett, kiábrándult edzőkkel, akik a már ezerszer elcsépelt pénztelenségre és a vezetőkre hárítják, hogy miért nincs kiválasztás, miért tud még mindig keveredni a szabadidős foci a profi fociutánpótlással? Az ebből adódó konfliktusokat pedig már meg sem próbálják orvosolni, mondván ennyi pénzért minek vennék még plusz nyűgöt a nyakamba? Majd az élet megoldja, legyintenek és lehajtott fejjel tovább mennek.

A helyzet elkeserítő, hiszen 1500 gyerek, akiknek csillog a szemük, ha labdát látnak, fociznak a meccsek közötti szünetekben is, a szüleik szinte még enni sem tudják leültetni őket. És ennek ellenére kihasználatlanul hagyják ezt a kincsesbányát. Szervezetlenség és nem elsősorban a torna menetére gondolok, hanem a gyerekeket körülvevő hétköznapokra, aminek természetesen része ez a torna is.

A mérkőzések színvonala számomra elkeserítő volt, a pálya szélén állva és felügyelve a meccsek és a torna folyását, alkalmam volt megfigyelni minden korosztályt. Egyetlen csapatot sem tudnék hirtelen kiemelni, akik látványosan, meggyőzően, közönségszórakoztatóan játszottak volna. Gépies, elképzelés nélküli és legtöbbször lélektelen játék. Amikor viszont a meccsek között tét nélkül csak úgy fociztak a srácok, akkor láthatóan élvezték a játékot, örültek, örömöt okozott nekik a játék. Kérdem én, akkor ezt a jókedvet, ezt a felszabadult játékot mi miatt nem tudják a tétmeccsekbe is átvinni? Nagy kérdés! Én, és vélem sok más edző is tudja a rá a választ.

Azért láttam kis csodákat is

Felhívták a figyelmemet egy hat éves forma kisfiúra, akinek hihetetlen jó izomzata volt, egyszerűen jól esett ránézni, nagyon „egyben” volt a kiskölyök. És amit a labdával művelt hat évesen! Nagyon finoman ért a labdához, tökéletes precizitással és egyszerű természetességgel csinálta a legbonyolultabb trükköket is. Tényleg öröm volt nézni. Rajta kívül is voltak még ügyes gyerekek, ők színesítették az amúgy már említett gyenge színvonalú mérkőzéseket. Láttam győzelmek után kitörő örömet, csapattársán segítő gyerekeket, jó hangulatú csapatokat meccseken és a meccsek között is. Ezek a momentumok voltak, amik megszépítették a három napot.

A kérdés számomra továbbra is az, ami ezen a nagy tornán is tökéletesen látszott: meddig hagyják még lezülleszteni a gyerekfocit körülvevő közeget? Mikor jön el az idő, amikor felfedezik a gyerekekben rejlő mérhetetlen és kiapadhatatlan lehetőséget? Mikor és ki fogja ezt egy egységes, jól működő rendszerbe dolgozni, olyan rendszerbe, ahol minden fél, gyerek, edző, szülő is elégedett a szolgáltatás minőségével és a kapott eredményekkel?

Mikor veszik már észre az "illetékesek", hogy minden negatívum és elrettentés ellenére a gyerekek a játék öröme miatt akkor is fociznak, ha ők ezt nem akarják?

Addig is marad nekünk a már jól megszokott langyos víz, amiben mindenki puffog, csapkod és fröcsköl, azonban azt, aki megpróbál valami mást tenni, azt egyből visszarántja maga mellé a langyos vízbe.

„Én imádtam a futballt. Az én kabalám mindig a labda volt, akkor éreztem magamat biztosnak, amikor a labda nálam volt, vagy a labdába belerúghattam.” Puskás Ferenc

Fogadjuk meg a tanácsot, mert ezt egy olyan ember mondta, aki értett hozzá és csak annyi dolgunk lenne, hogy a gondolatait a mai kor szellemének és feltételeinek megfelelően alkalmazzuk.

Szerinted mire várunk még? Mikor verjük le a lakatot és fedezzük fel végre a kincseinket??..

Barca-Arsenal: Igen, ez foci volt!

(ez a cikkem a gondola.hu oldalán jelent meg)

4:1 Messi mesternégyes és zúg, zeng az egész Camp Nou aréna: Messi, Messi, Messi. Ennyivel volt jobb a Barcelona!

Mindenek előtt dicsérjük meg az Arsenalt, megpróbálták azt az egy dolgot, amit tehettek. A mérkőzés elején mindent megpróbáltak azért, hogy elvegyék a Barcelonaiak kedvét a játéktól. Nagyon határozott és igen kemény belépőkkel jelezték, hogy nem kérnek a Katalán labdatartásból. A 18. percben Diaby a kezdő körben egy kőkemény, ám szabályos szerelés után elindította az Arsenal kontráját, aminek a végén a teljesen meglepődött Barca védők között Bendtner megszerezte az ágyúsok vezető gólját.

Megvan az az egy gól, ami elég a londoniaknak a továbbjutáshoz. Igen ám, de hogyan tovább? Nagyon sok van még hátra, a Barcelonaiak nem nagyon estek kétségbe, játszották tovább a saját játékukat. Persze 90 000 ezer spanyol drukkerrel a helyszínen, mint egy 5000 angollal szemben, miért is estek volna kétségbe.

Aztán jött valaki, aki azt mondta magában, adjátok már ide azt a labdát, majd én megcsinálom! Megcsinálta! A 21. percben egy parádés egyéni teljesítmény, némi szerencsével, ennek ellenére Messi kegyetlenül kilőtte a bal felsőt 17 méterről. 1:1, eddig tartott az Arsenal öröme és továbbjutási esélyei, mert ezek után Messi magánszáma következett. A 37. percben a Barcelona játékosai jobbról balra megjáratták a labdát és a bal szélről középre befutó játékos megnyitotta a területet Abidalnak, aki a mélységből érkezett passzt teljesen üresen vehette át a tizenhatos bal oldalán, habár a középre adott labdája nem volt valami jó, a katalán támadók mélységi tagozódásának köszönhetően Pedro összeszedte a lecsorgó labdát és a második hullámban érkező Messi elé tálalt, aki ezúttal sem hibázott.

Ezt az elmozgásokkal teli játékot nem tudja lekövetni ma az európai foci legtöbb csapata. A Puskás Hungary filmben a londoni 6:3-at ecsetelve Grosics ugyanerről beszél, hogy annak idején a Puskás annál a bizonyos szenzációs hátrahúzós góljánál a bal összekötő pozíciója helyett a jobb csatár posztján tűnt fel és ezt a sok elmozgással járó támadó futballt akkoriban nem tudták követni a csapatok. Így van ez most a Barcelonával is. Az Arsenal utolsó kétségbeesett kísérletként megpróbálta nyomás alá helyezni a Barca kapuját, válaszként a 42. minutumban Messit kiugratják a társak a felezővonal környékéről és ő faképnél hagy mindenkit, majd szemtelen eleganciával a kifutó Almunia felett a kapuba pöckölte a labdát. 3:1 a félidő vége, mesterhármas egy félidő alatt, szenzációs!

A második játékrész már csaknem arról szólt teljes egészében, hogy a Barcelona tartalékol a hétvégére a Real Madrid elleni spanyol bajnokira, ami akár a bajnoki cím sorsáról is dönthet. A katalánok tartották a labdát, néha már megalázó módon eldugták az ágyúsok elől. Ezt a tili-tolit természetesen Messi unta meg és megugrásaival, egyéni betöréseivel jelentette a második félidő egyetlen igazi szórakoztató foci részét a meccsnek. A 88. percben mindenkit kicselezett, aki csak az útjába került, majd Almunia nagy védése után a kipattanót a kapus lábai között rúgta a hálóba. 4:1 Messi mesternégyes és zúg, zeng az aréna: Messi, Messi, Messi.

Valóban jobb volt ma a Barcelona egy Messivel az Arsenal-nál.

Azt gondolom, hogy a mérkőzés összességében talán nem volt olyan izgalmas és szórakoztató, viszont aki szereti az igazi focit, az minden percét élvezte a meccsnek, mert minden pillanatban azt várta az ember, mikor kerül a labda Messihez és mikor láthatunk ismét varázslatot. Ez a várakozás minden egyes percet élvezetessé tett a mérkőzésnek. Hosszú sorokban lehetne még dicsérni a Barcat és Messit, én azt javaslom mindenkinek, aki megteheti nézze meg még sokszor a Messi varázslatot!

Kun István

(a cikket a gondola.hu-n ITT olvashatod)

Tűnődések a BL felett: Bayern München-Manchester United

(ez a cikkem a gondola.hu oldalán jelent meg)

Akkor most jó meccs volt, vagy unalmas? Ferguson elcserélte magát? Vagy van Gaal mesterien kivárta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon?

Egy érdekes felvetéssel kezdem a két csapat Bajnokok Ligája mérkőzésének megtekintését. Egy unalmas meccset fogok látni, vagy történik majd valami váratlan? Mi okom van ilyen kérdést feltenni? Mivel egyik csapatnak sem szurkolok, így a drukker drukk nincs bennem, tehát izgulni sem fogok, hogy vajon nyer-e a szeretett csapatom, vagy nem.

A két edző eddigi munkássága és stílusa vetíti előre ezt a kérdést bennem. Louis van Gaal a Bayern edzője már több ország nagy csapatát vezette sikerre, most a münchenieket próbálja a saját képére formálni és sikerekre vezetni őket. Amit várok tőlük, hogy pozíciós játékkal rukkolnak elő, azaz, addig járatják a labdát, amíg az egész csapat olyan helyzetbe nem kerül, hogy kockázat mentesen és várhatóan eredményesen elindíthatnak egy támadás befejezést. Ehhez még hozzá jön az a „holland alapigazság”, hogy amíg nálunk van a labda, addig az ellenfél nem tud támadni.

Sir Alex Ferguson, aki már 24 éve irányítja a MU-t, mindent megnyert már életében és talán a ma még aktív edzők közül ő a legtapasztaltabb. A MU főleg idegenben egy stabil alapjátékot szokott játszani, lezárják a területeket és a középpályán egy védőfalat húznak, amit a hátvédsor megtámogat, illetve az elöl lévő egy vagy két csatár is visszazár a védekezés ideje alatt a középpályára. Ezt a stabil védelmi falat tolja egyre feljebb és feljebb a Manchester és próbálja az ellenfelet a saját kapuja elé szorítani és hibára késztetni, amit a gyors, erős és viszonylag technikás játékosaik megpróbálnak gólra váltani.

Tehát adva van egy labdatartó csapat és egy területet jól lezáró, kontrára váró csapat, lehet, hogy állnak majd egymással szemben és nem történik semmi, mert mindkettő a saját játékának megfelelően cselekszik? Vagy valamelyik mester már a kezdésnél kockáztat és valami váratlannal jön elő? Ezen várakozások és kérdések után nézzük a meccset, remélem nem nekem lesz igazam és lesznek váratlan fordulatok, izgalmak a mérkőzésen.

Mindjárt a kezdés váratlan fordulatot hoz, a Manchester középkezdés variációjával és az abból kialakuló szabadrúgás helyzettel nem tudott mit kezdeni a Bayern, Rooney góljával 0:1. Ezek szerint megvan a váratlan húzás, ami majd izgalmassá teszi a meccset. Mégsem jött be. A München nem reagált semmit a gyors gólra, játszotta az alap játékát, ami a labdabirtoklási arányban jól meg is látszott. A MU megrúgta az idegenbeli gólját és nem erőltette tovább a játékot. Aki nem szurkolt egyik, vagy másik csapatnak sem, az bizony nem rágta le a körmét izgalmában. Középpályás küzdelem, remek párharcok, nagy iram, helyzetecske itt, távoli lövés ott és nagyjából ez is volt az első félidő.

A második félidőben a Bayern kijött és nekiugrott a Manchesternek. Majd hogy két perc után nem jött a gól, szépen visszaálltak az első félidei alapjátékukra. Egy nagyobb társasággal néztem a mérkőzést és bizony a semleges szurkolók ásítoztak. A második félidő közepe unalmasan csurdogált.

Mi történik? A 70. Percben Ferguson kettőt cserél! Két szélső középpályást, már most az oldalvonalak mentén próbál majd labdát tartani és ezzel az egy nullás eredményt konzerválni? Louis van Gaal is cserél, csatár helyére csatár. Majd egyszer csak a semmiből Ribéry betalál egy szabadrúgásból. 1:1. Na végre, van még hátra 15 perc, talán ezzel felpörög a mérkőzés!

Hopp! Mit látok? Van Gaal és segítőinek a kezében színes nyomtatott papírlapok. Csak nem a mérkőzés online elemzésének a másolatai? Ki tudja?

Mindenesetre csere, Klose a pályán, így ő lesz legelöl, a másik két csatártárs mögötte, jöhetnek az ívelések a kapu elé. Jön is Butt kirúgása Klose lefejeli, Gomez nagy szólóba kezd a lefejelt labdával, majd ütközik és a lecsorgó labdára a harmadik Bayern csatár, Olic robban rá és közvetlen közelről a hálóba vágja. 2:1 a Bajoroknak.

Akkor most jó meccs volt, vagy egy unalmas találkozó? Ferguson elcserélte magát a 70. percben? Vagy van Gaal mesterien kivárta a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy lecsaphasson a Manchesterre? Ki-ki döntse el saját száj íze szerint, én azt kaptam a meccstől, amit előzetesen vártam, a két csapat játszotta a saját alapjátékát és mindkettő egy nagyon pici váratlan dologgal megpróbálta meglepni a másik felet. Egyelőre ez a Bayern Münchennek sikerült jobban, a végső szót azonban majd csak a második mérkőzés lefújása után tudjuk kimondani.


Kun István

(a cikket a gondola.hu-n ITT olvashatod)

"Edző bácsi, és neked mikor és ki fog válaszolni??"

cv
Te mit tettél múlt csütörtökön?

Én (már megint) mentem, láttam... és megdöbbentem.

Hogy min és miért?

Ha van 5 perced hozz egy teát, közben szívesen elmesélem neked.

Edzőként egy dél-nyugat magyarországi településre vártak

Az előzetes egyeztetések alapján hét gyerek jelentkezett az adott korosztályban, aki szívesen megmérettetné magát a futball tehetségkutató programunkba.

Fontos tudnod: ezek a fővárostól mintegy 220 kilométerre élő gyerekek szociálisan mind hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetben élnek

A tesztelést előzőleg délután kettőre tűztük ki, a helyi tanárok is nagyon várták már a találkozást. Az iskola egy csodálatos régi kastélyépületben kapott helyet és impozáns méreteivel a romos állapota ellenére is lenyűgöző látványt nyújtott. Megérkezésemkor az épület előtti parkban egy fákat metsző úrtól érdeklődtem meg, jó helyen járok-e? A férfi készségesen eligazított, így már könnyen megtaláltam a tanár urat, akivel összeszerveztük a felmérést. A kölcsönös bemutatkozás után átmentünk a kastély belső udvarára, a pálya és a felmérés helyére.

Szerencse, hogy ilyen szép időnk van

- mondja kérdő tekintetemet látva a tanár úr. - Ha akarnánk sem tarthatnánk teremben a felmérést - folytatja- mert a régi tornateremnek helyet adó épületrészt lebontották, újat kell építeni helyette, de sajnos a munkálatok most még csak a bontási fázisnál tartanak..

Az udvar az épülethez mérten szintén pazar látványt nyújtott. Óriási füves terep, hatalmas lombos fákkal övezve, ezen a területen tűzték le a két 5x2 méteres kaput. Szó szerint letűzték őket, mert mára már csak a keret maradt meg belőlük - az oldalkapufák és a keresztléc, no meg a hálótartó rész nélkül. Természetesen háló sem volt, de az udvaron játszó rengeteg gyereket ez már láthatóan nem zavarta, folyamatosan pattogott a labda.

Ahogy a tanárral közelebb mentünk a pályához észrevettek bennünket, és - körülbelül olyan harmincan, vegyesen fiúk, lányok, kicsik, nagyok – egy emberként rohantak meg minket. Körbevettek, csacsogtak, mindenkinek volt kérdése és ezt természetesen mind egyszerre akarták feltenni, egymást túlkiabálva és túllicitálva.

Amint a tanárnak sikerült egy kis csendet teremtenie bemutatott nekik

Elmesélte hogy ki vagyok és miért is vagyok itt. Erre újra kitört a hangzavar. Egytől egyig, nemtől, kortól függetlenül mind azt szerette volna, ha őt nézem meg először, hogy mit tud és egyfolytában kérleltek, hogy amúgy is mérjek fel mindenkit, aki csak él és mozog a környéken!

Minden srác vagy saját magáról, vagy valamelyik rokonáról, barátjáról állította százszázalékos meggyőződéssel, hogy ő a legnagyobb futballtehetség az egész világon. A sok ugráló, cserfes, kitaposott tornacipős és agyonmosott focipólós ifjonc között csak hosszú percek múltán sikerült a tanárnak rendet teremteni. Végül megkérte azokat akik nem az érintett korosztályhoz tartoznak, menjenek fel az osztálytermeikbe, és a napköziben csinálják meg a leckéjüket.

Mivel az előzetesen regisztrált hét fiúból végül tíz lett

Megkérdeztem a tanárt, van-e ennyi labdájuk, mert a feladatokhoz mindenkinek saját labdára lesz szüksége. Nem volt. Itt egy iskola, ahol minden gyerek focizik, függetlenül attól, hogy tud-e vagy sem, fiú-e vagy lány, kicsi vagy nagy, és nincs tíz labda a raktárban. Sebaj - mondtam - hoztam magammal, csak ki kell érte menni a kocsihoz. Természetesen minden ott maradt gyerek azonnal ajánlkozott, hogy jön nekem segíteni, végül a tanár által kijelölt néhány gyerekkel kimentem a kocsihoz a labdákért.

Az izgalomtól repdeső ifjak felől menet közben ezer kérdés záporozott rám: Hol focizok most? Hol fociztam régen? Hol vagyok most edző? Milyen kocsival jöttem? Milyen telefonom van? Mi lesz azokkal, akik megfelelnek? Innen az iskolából hány gyerek felelhet meg? Mikor lesz a következő alkalom? Lesz másik korosztály is felmérve? Azért végül csak visszaértünk, kiosztottam a labdákat és elkezdtem a felmérést.

A gyakorlatokat kivétel nélkül mind lelkesen és szépen végrehajtották

Persze végig kommunikáltak:) „Ezt nézze meg edző úr!” „Látta! Sikerült!” „Ez most jó volt?” A végére alaposan elfáradtak, de a szemük fénylett és mosolygott. Fontosnak érezték magukat, nagyon jól teljesítettek, és biztos vagyok benne, hogy volt nem egy olyan is köztük, aki tizenkét évesen most először érezte, hogy figyelmet érdemel a tehetsége, és számít az, amit csinál.

Körülbelül negyvenöt-ötven percig tartott a felmérés, aminek a vége felé elkezdtek a napköziben lévő gyerekek is újra leszivárogni az udvarra.

Mire észbe kaptam már megint körbeálltak és jöttek a kérdések, kifogyhatatlanul. Volt egy fiú, aki egy évvel volt idősebb az általunk keresett korosztálynál. Mikor indulni készültem, egyszerűen beült az autóba és mondta, mehetünk. Neki mindegy hová és miért, csak menjünk. Hosszas érveléssel sikerült csak meggyőznöm, hogy nem vihetem magammal.

A felmérés után bármennyire is szerettem volna, a tanár úrral csak nagyon röviden tudtunk értekezni, mert a többi gyerek már elkezdte őt bombázni a kérdésekkel, hogy ma is lesz-e edzés, mikor kezdik, mikor mehetnek öltözni?

A tanár elmondása alapján ezeket a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos gyerekeket csak a sporttal, a focival lehet igazán megfogni és motiválni.

Hazafelé az autóban volt időm gondolkodni

Rengeteg nehéz sorsú, de érdeklődő, lelkes, mozgékony és nem egy valóban tehetséges gyerek ott, ahol szinte az egyetlen kitörési lehetőség, az egyetlen motivációs bázis a sport. Miért nincs ez kiaknázva, miért nincs erre odafigyelve? Miért nem fogjuk meg őket időben, MOST? A mellőzöttség, munkanélküliség, fiatalkorú bűnözés jövőképe helyett miért nem adunk nekik büszkeséget, megbecsülést, miért nem sportolókat nevelünk ki belőlük? Hová tart az oktatási rendszer? Hová tart a Magyar sport és benne az utánpótlás nevelés? Szerinted az előző bejegyzésekben elemzett MGYLSZ támogatási rendszer mennyire elérhető ezeknek a gyerekeknek, ennek a településnek?

Én is sorolhatnám a kérdéseket, mint ahogy a gyerekek sorolták nekem. Nekik szerencsére ott voltam és igyekeztem mindent megválaszolni.

De tessék mondani, hozzám mikor és kitől érkeznek meg a válaszok??


A probléma egy ideje már adott, de a megoldás az elmúlt években sem született meg

Pedig ezt mindenki tudja, hogy ha erős, munkaképes, fejlődő társadalmat szeretnénk, akkor kötelességünk megadni mindenkinek az ép testben ép lélek lehetőségét – és ennek alapjait mind az iskolák tudják lerakni.

Talán pár hónap múlva új időszámítás kezdődik, talán a Magyar sport hamarosan tényleg stratégiai húzó ágazat lesz - nem csak egy elfelejtett választási fogás.