2010. május 31., hétfő

A gyerekfutball triumvirátusa

A mai bejegyzésben a szülő – edző – gyerek örök háromszögét veszem górcső alá, és a végén kiderül az is, ki vagy mi van itt lényegében (legalábbis a témában) elásva?

Egy tanítványomat hetente háromszor több mint 60 km-ről hozták – vitték az edzésekre és sohasem hiányzott az utazás, a távolság miatt. A tornák kapcsán a szülők képesek feláldozni az egész család programját a hétvégén, csak hogy ott legyenek, csak hogy lássák gyereküket játszani – alapvetően mindent a sportoló gyerek jó szereplésének rendelnek alá. Ez a lelkesedés kimondva, kimondatlanul átragad a gyerekre is, és mint motivációs tényező sokat lendíthet a gyerek pályafutásán.


A szülők csodálatos áldozatokat vállalnak azért, hogy a gyerekük sportolhasson..

..de ott van az érem másik oldala - mikor a szülő vágya nagyobb a teljesítmény iránt, mint a gyereké. Ez esetben hamar összetűzésbe kerül a szülő és a gyerek, és akár vége is szakadhat a sportkarriernek. Az sem szerencsés, ha a szülő egy volt sportoló, aki maga csak közepes szinten játszott, és saját meg nem élt vágyait belevetíti a gyerekébe. A fiatal játékos lelkivilágára gyakorolt ilyen nyomás eredménye lehet, hogy a gyerekek szembefordul a szülővel és végül már keresi a lehetőséget a sport elhagyására.

Mivel a mai gyerekfutball finanszírozás finoman szólva sem áll valami magas szinten, ezért a szülők támogatásából tartják fent magukat a gyerekfoci klubok. Így teljesen érthető, hogy a szülők ezek után jogot formálnak az edzésekbe, meccsekbe való beleszólásba. Ezzel személy szerint is rengeteg problémám volt, hiszen az a szülő, aki majd 100 km-ről hozza a gyerekét az edzésre, nyilvánvalóan meg is szeretné nézni azt.. főleg addig még alternatív lehetősége sincs az időt másra felhasználni, hiszen a klub nem tud biztosítani semmilyen lehetőséget erre.


Az edző gyakran szeretetből csinálja az edzéseket

Ez sokszor saját családi életének rovására megy. A fociban az edzések, főleg a gyerekedzések délután történnek. Mikor más a munka után már hazafelé veszi az irányt és a családjával tölti az időt, addig az edző dolgozik. A mások gyerekeit neveli, tanítja. A szombati és/vagy vasárnapi mérkőzés is elviszi a közös családi hétvége nagy részét. Ha hozzávesszük azt, hogy mindezért milyen szakmai, erkölcsi és nem utolsó sorban anyagi megbecsülést kap, akkor csak csodálhatjuk, hogy egyáltalán ilyen szintű focit produkálnak a hazai játékosaink.

A sportpszichológia az edző személyénél a sportolói múltat is vizsgálja és azt tapasztalják, hogy azok az edzők akik végül a szakmában a legjobbak lettek, aktív focistaként középszerű játékosok voltak. Ez azzal is magyarázható, hogy ezek az edzők még sikeréhesek, hiszen játékosként nem értek el nagy eredményeket, a játékot viszont űzték olyan szinten, hogy annak technikai-taktikai és egyéb vonulatait át tudják adni a tanítványaiknak. Lehet, hogy így van, én személy szerint mégis azt vallom: azok tudnak a legjobb gyerekfoci edzők lenni, akik meg tudják találni a gyerekekkel a közös nyelvet, és folyamatos jókedv mellett a tudásuk legjavát át is tudják adni.


Futballmumusok

Sajnos még most is sokan vannak. Azok az edzők, akik autokratikusan a saját felsőbbrendűségüket és tévedhetetlenségüket hangsúlyozva vezetik le az edzéseket. Bár a sportpszichológia felmérései alapján ez a hozzáállás hosszútávon mindig kudarchoz vezet, a gyerekeknél ők mégis a megfélemlítés és a megszégyenítés fegyverét használják motiválásra. A rövidtávon mutatkozó sikerek miatt tűnhet úgy sokaknak, hogy létjogosultsága van az ilyen hozzáállásnak, de a végállomás a lelki sérülések, frusztráció, a gyerekek kiábrándulása.

Az egyetlen hazai on-line futballedző tanfolyamban megoldást kínálva részletesen is kivesézem ezt a témát, de most csak egy rövid részletet másolok belőle ide:

„Rengeteg edzőt kísértem figyelemmel az elmúlt 10 év utánpótlás focijában, jót, rosszat egyaránt. Sajnos a tapasztalatom az: sokuk nem ismeri a gyermekeket, nincs tisztában az előző tananyagban leírt fejlődési szakaszokkal, nem tudják, hogy mi várható el egy adott korú gyermektől. Ellentmondást nem tűrő vezetési stílusukkal megszabják a gyereknek, mit mikor tehet a pályán, és amikor a valóság nem az ő elképzeléseik szerint alakul, nem ritkán torkuk szakadtából ordítanak.

Pedig a gyerek csak azt teszi, azt teheti, amire megtanították őt!

A gyerekek csak azt képesek a meccseken megtenni, amiket az edzéseken már begyakoroltak.
A számára még értelmezhetetlen helyzetben a gyerek tanácstalanul áll, és felmerül benne a kérdés: ”Miért kiabál velem az edző bácsi?” Ebből az értetlenségből félelem, abból harag, s legvégül ellenszenv válik. Az edzők egy része – tisztelet a kivételnek – hajlamos magára koncentrálni, hogy ő maga mekkora edző, milyen bonyolult gyakorlatokat tud kiötölni, micsoda csodálatos játékszisztémát, felállási formát talált ki. Az azonban sokszor nem szempont, hogy ez jó-e a játékosainak, képesek-e megvalósítani a feladatot. Mi történik, ha nem? Jöhet a hárítás a gyerekek felé, jöhet megint a kiabálás.”


A sportoló gyerek örömmel jár edzésekre

Minél több pozitív megerősítést kap itt, annál jobban nő az önbizalma és annál nagyobb lelkesedéssel veti magát bele a versenyekbe is. Ezek a pozitív megerősítések fogják kijelölni a gyerek céljait a sporttal kapcsolatban. A focista gyerekek közül mindegyik profi focista akar lenni, a külföldi sztárokhoz hasonlóan az európai elit klubok egyikében szeretne játszani. Ezeket a vágyakat nem szabad kiölni a gyerekből, de tudatosítani kell a srácokban, hogy az oda vezető út nagyon sok munkával, lemondással és kitartással jár.


A családi elvárások

Kardinális szereppel befolyásolhatják a gyerek sporthoz és ez által az egész élethez fűződő viszonyát. Budavári Ágota sportpszichológus szerint hat típust különböztethetünk meg:

1. Autokratikus, kontrolláló szülő, aki folytonos fegyelmezéssel akarja rávenni a gyerekét a teljesítményre és soha, semmi nem elég jó neki

2. Nárcisztikus szülő aki magas, idealizált elvárásokat támaszt a gyerekével szemben, ennek a teljesíthetetlensége miatt eltávolodik egymástól a gyerek és a szülő

3. Pénzéhes szülő, aki igyekszik anyagi hasznot húzni magának és családjának a gyerekből, ezért befektetésnek, vagyontárgynak tekinti a gyereket

4. Versengő szülő, aki a gyermekének sikertelenségét megszégyenítéssel fogadja, a gyerek arra érzi hivatottnak magát, hogy a szülőnek örömet okozzon, különben saját értékéből veszít, ha kudarcot vall

5. Frusztrált szülő, aki azt hiszi a gyereke tanulni tud az ő múltbáli hibáiból és ezáltal beváltja a neki nem sikerült sportkarrier reményeit

6. Racionalizáló szülő, aki passzív, nem készteti a gyerekét semmire, de azt is hagyja, hogy a gyerek a veszélyes helyzeteket is állandósítsa

A gyakorlatból mindenki tud ezekre a típusokra példákat hozni a saját környezetéből és ugye nem is kell tovább ragoznom, hogy ezek a típusok milyen szinten befolyásolják a gyerek személyiség fejlődését. Azért szép számmal vannak olyan szülők is, akik egészséges lelkülettel állnak a gyerekük sportoltatásához és az ezzel kapcsolatos elvárásaik a gyerek érdekeit szolgálják. Ők azok, akik már tudják (vagy egyszerűen érzik), a sport nem más, mint egy mozgás által történő személyiségfejlesztés.

Fontos ezt szem előtt tartani, hiszen az egész fociedzés célja is az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön. A gyerek nem azért jár focizni, hogy a szüleinek eleget tegyen, vagy az edző vágyait kielégítse hanem azért, hogy sikerélménye legyen, hogy az ő személyisége fejlődjön.


Nos, végeredményben a kutya van, és pontosan itt elásva


Mert bár az egész fociedzés célja az, hogy a gyereknek a személyisége fejlődjön, ehhez a gyerek tud úgymond a legkevesebbet hozzátenni.
Rajtunk szülőkön, edzőkön múlik, hogy milyen nevelésben részesítjük a gyerekeinket! Ezért elengedhetetlen a már korábbi bejegyzéseimben tárgyalt közös célok kitűzése és ezek tudatosítása jó kommunikációval mind a szülők, mind az edzők, mind a gyerekek felé. Így a gyerekfutball örök triumvirátusában megvalósulhat minden edzés hármas egysége is - amiért egy gyerek szívesen elmegy az edzésre:

1. Érezze jól magát! – Ha tudja a célt és ennek megfelelő feladatokat kap, akkor jól fogja érezni magát az edzéseken és a következőre is szívesen jön

2. Tanuljon valamit! – A kitűzött célok megmutatják mindhárom résztvevőnek, hogy milyen tananyagot kell elsajátítania a gyerekeknek

3. Fejlődjön valamilyen képessége! – Itt megint csak a célok azok, amelyek irányt mutatnak a tekintetben, hogy a célok teljesítése érdekében milyen képességeket fejlesztünk az edzéseken


Amennyiben ezekkel mind a szülők, mind a gyerekek, mind az edzők tisztában vannak és közösen, jó hangulatban együtt munkálkodnak a megvalósításon, akkor valósult meg az edzés igazi lényege: a mozgás által történő személyiségfejlesztés!


Kun István

2010. május 23., vasárnap

A sikerhez ezt érdemes lesz kőbe vésned!

„Isti könyörgöm, áruld már el: most versenyeztessük, vagy NE versenyeztessük a gyerekfocistákat?!„

Jogos. A témát már egy ideje feszegetem itt a blogon, így nem is csodálkoztam, mikor tegnap egy félig baráti, félig szakmai beszélgetésben nekem szegezték a kérdést. Aztán megnyitva az e-mail postámat örömmel láttam, hogy a FIFA Festival koncepciójával foglalkozó bejegyzés is többeket megmozgatott.

Ezek a levelek (melyeket ez úton is nagyon köszönök!), és barátom kissé türelmetlen „könyörgése” késztettek arra, hogy ismét célkeresztbe vegyem a nagyvadat, hogy foglalkozzam a versenyeztetés témakörével – igaz, most inkább a pszichológia illetve a sportpszichológia szemszögéből fogom becserkészni.


Hajrá egyik, ne hagyd magad másik!

A pszichológia és a sportpszichológia képviselői is egyetértenek abban, hogy a versengést a legtöbb ember szereti és igényli is.Tudományos körökben az igazi viták inkább arról folynak, hogy melyik életkortól optimális szervezett keretek között versenyeztetni a gyerekeket?

Alapvetően minden csoport magában hordozza önkéntelenül és elkerülhetetlenül a versenyt, hiszen a csoport versenyez a csoporton kívüli egyénnel, versenyez a másik csoporttal. És mit tehet az ember, ha bekerül egy csoportba? Azonnal felveszi ezt a versenyt. Ha szűkítjük a kört, a focicsapat egy igen magas csoportidentitással rendelkező csoport, mondok is neked erre egy egyszerű gyakorlati példát: ha egy gyerek átigazol egy másik csapatba, akkor ahogy bekerül az új csapatba, máris úgy kezd el beszélni a régi csapatáról, mintha az gyengébb képességekkel rendelkezne, mint ez a mostani.


A gyerekek ellenfeleiket is kibeszélik, állandóan elemzik, és ennek fényében helyezgetik saját csapatukat a rangsorban


Csináljuk a fesztivált?

A FIFA Festival koncepciója a fent leírt versenyzésnek igyekszik elütni az élét azzal, hogy a résztvevő csapatok gyerekeit megkeverik és új csoportokat hoznak létre, kizárólag az esemény idejére. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: a szülők, edzők túlzott elvárásait is csökkenteni tudják, így a gyerekek teher nélkül játszhatnak a Festival ideje alatt. Persze nem felejtettem el, hogy a koncepcióban csapatok helyett az egyéneket díjazzák a szervezők, és minden állomáson kiemelik a legjobban teljesítő gyereket, de így a csoportszerkezetből adódó természetes versenykényszer is kielégülésre kerül.

Tehát nem magával a versennyel van a probléma, az belénk van építve. Ahogy csoportba/csapatba szerveződünk, azonnal elkezdünk versenyezni, a csoporton belüli rangsor kialakítása is verseny, és a csoportok egymás között is folyton, meggátolhatatlanul versenyeznek.. A hiba a versenyhez való hozzáállásunkban, szemléletmódunkban bújuk meg.


Azok a bajkeverő.. macik?!

A gyerekfoci edzők és szülők leginkább az eredményt tekintik célnak.

A torna előtt előre meghatározzák, hogy ezt a tornát meg kell nyerni, vagy a legjobb négy közé kell jutni, vagy a nyolcba, stb. Ez viszont azt vonja maga után, hogy feloldhatatlan pszichológiai ellentmondásokba keveredik az edző és a szülő is a gyerekekkel szemben. Az edző – még akkor is, ha tökéletesen ismeri is az ellenfeleket – csak megjósolni tudja a torna végeredményét, hiszen most gyerekekről beszélünk, akik még meg sem közelítik a felnőttek stabilitását!

Ha egy gyerek a reggeli ébredésnél nem találja kedvenc maciját az ágyán – mert azt alvás közben véletlenül lelökte a földre – az esemény az egész napjára kihathat. A teljesítményét jelentősen befolyásolja minden apró, a felnőttek számára jelentéktelen esemény. A papírformák borulhatnak és valljuk be sokkal gyakrabban borulnak is, mint a felnőtteknél.


Jósló fájás

Ha az edzőként azt jósolod, azt tűzöd ki célul, hogy ezt a tornát megnyeritek, majd aztán mégsem úgy lesz, a gyerekek beléd vetett bizalma megrendül. Bizony, ilyenkor sérül az edző bácsi mindenhatósága, és vele sérül a gyerekek önbecsülése is, mert sajnos – szintén természetes reakcióként – az edző végül leginkább a gyerekekben keresi a hibát. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a hibák további tetézése helyett egyszerűen azt mondani: Srácok, bocsánat, én tévedtem.

Persze a torna előtt kitűzheted azt a célt is, hogy „ha a legjobb nyolc közé jutunk, akkor az már nagy dolog”, csakhogy ezzel a gyerekeket csípőből leértékelted. Ők ilyenkor tudat alatt azt fogják magukban hordozni, hogy nem hisznek bennünk, nem vagyunk jók, örüljünk, ha egyáltalán egy meccset is megnyerünk. Ezzel alulmotiváltságba, érdektelenségbe taszíthatod a gyerekeket akár egyetlen mondatoddal.

És vajon mit hordoz magában, ha mindezeken felül a szülő és az edző elvárásai sem egyeznek az eredménnyel kapcsolatban? Semmi jót. Ilyenkor a gyerek nem tudja, hogy az edzőjének, vagy inkább a szüleinek higgyen. Feloldhatatlan feszültség, ami döntően befolyásolhatja aznapi teljesítményét, hosszútávon akár az egész sportághoz való viszonyát. És sajnos hosszan sorolhatnám, még milyen károkat okoz a gyerekek fejlődésében az az eredménykényszer, amit a szülők és az edzők támasztanak feléjük..

A szülőkben elképesztő feszültségeket kelt a lelátón, mikor a gyerek egy tornán jól érzi magát és csak játszik, jókedvvel, önfeledten.. Apa és anya meg majd szétrobban. „Miért nem veszi komolyan a gyerek ezt a meccset?!” Felnőttként ahhoz vagyunk szokva, hogy az eredmény elérése érdekében a felnőtt versenyzők fogvicsorgatva tudnak földöntúli erőket mozgósítani magukban. Azonban tudnod kell, hogy a gyerekek nem képesek még a fiziológiás igényeiket háttérbe szorítva, a fájdalom és a fáradtság ellenében, és az eredmény érdekében energiát mozgósítani.


Akarod tudni, mi legyen a cél?

A versenyzés természetes folyamat, amiben okosan ki lehet kerülni a versenyzés káros hatásait, de csak az eddig bevettektől nagyon eltérő szemléletmód használatával.

Tessék kőbe vésni:

Az eredmény nem lehet a cél, mert az esetek döntő többségében ez kudarchoz vezet!

Gyerekmeccsen jó cél lehet az előző héten begyakorolt játékelem mérkőzés közbeni jó megvalósítása. Csapatodnak a torna elején mindig ilyen célokat tűzz ki! Mondd például azt: az a cél, hogy aki labdát szerez, az egyből törjön kapura, vagy a megszerzett labdával lendületes labdavezetéssel vigye a labdát üres területre.

Persze edzőként neked kell tudnod, hogy milyen stílusban játszatod a gyerekeit és ehhez a stílushoz milyen stílusjegyeket tanítottál meg az edzéseken. De ezek a stílusjegyek azok, amiket érdemes megvalósítandó célként megjelölnöd a tornán, a mérkőzésen!


Két hatékonyan alkalmazható példa


Természetesen lehet a játékosoknak külön-külön egyéni célokat adni. Én az egyik játékosomnak minden félidőben azt mondtam, hogy Krisztián, szeretnék tőled három elfutás látni a szélén, aminek kapuralövés, vagy beadás legyen a vége. Amikor Krisztián lejött a pályáról megdicsértem, ha sikerült megvalósítania a célját. Ha nem sikerült, akkor megkérdeztem tőle, hogy mivel a három most nem jött össze, a következő beállásakor szerinte mennyi sikerülne? Olyankor ő megmondta, szerinte mennyi menne, én meg: „Rendben, akkor legyen ennyi és hajrá, csináld meg bátran!” Működött, megcsinálta.

Egy belső védőnkre folyton odahelyezkedett az ellenfél középcsatára. Kapta az íveléseket, amit rendre nem tudott jól kiszámítani a védőnk és ebből a kapunk előtt bonyodalmak támadtak. A „figyelj oda”, „számítsd már ki a labda ívét” nem voltak jó utasítások. Amikor azt a célt kapta, hogy a támadó nem kerülhet közelebb a kapuhoz, mint ő saját maga, akkor automatikusan az ívelések láttán hátralépet néhányat és így utána már minden esetben olyan pozícióba került, hogy a célját teljesítve megakadályozta a támadót a gólszerzésben.

Érzed a különbséget? Ezekkel a csapat, és egyéni célokkal kiaknázhatod a versenyben lévő pozitív erőt, és – bár nem könnyű – de ezt tudatosítanod kell a szülőkben is. Tudom, hogy ez időigényes folyamat, viszont azt is tapasztaltam, hogy nagyon kifizetődő (kezdésnek küldd el nekik a bejegyzés linkjét).


És a hab a tortán..

A szemléletváltás lényege, hogy bár a verseny önmagában véve hasznos és természetes dolog, az már megbeszélés, kommunikáció kérdése, hogy tudatosítsa minden résztvevőben – legyen akár gyerek, szülő, edző – hogy az eredmény nem lehet cél!

A képzés alatt megtanított technikai, taktikai elemek mérkőzés közbeni végrehajtása és annak minősége lehet és kellene, hogy a cél legyen. Mert az a mondat, hogy nem az eredmény a fontos, hanem a képzés, így önmagában elég félreérthető és valószínűleg az idegen nyelvből történő fordítás miatt maradt ilyen félreértelmezhető szlogen. Értsd úgy, hogy az eredmény nem lehet cél, a képzésben megtanított dolgok meccsen történő viszontlátásának viszont igenis célnak kell lennie.

Hab a tortán, hogy ha egy csapat a kitűzött technikai-taktikai elemeket tökéletesen végrehajtja a meccsen, akkor valószínűleg nyerni fog. A győzelemnek örülni kell, egyúttal szükségszerű a megfelelő helyen értékelni; azaz nem a győzelem tényét –mint célt kiemelni – hanem azt, hogy a megbeszélt célok teljesültek-e a játék alatt, mi volt jó, vagy épp min lehet még javítani?

Tanítsd te is futballozni a gyerekeket és erről a tanítási folyamatról folyamatosan tájékoztasd a szülőket is - csak így van esély arra, hogy a versengés természetes folyamatát egy egészséges szellemiség veszi majd körül, ami a gyerekeknek csak hasznára válik!

Kun István

2010. május 12., szerda

Festival koncepcióval kiváltani a 6-9 évesek versenyrendszerét?

Tegnap a MLSZ – MGYLSZ – BLSZ – FIFA továbbképzés budapesti road-show állomásán jártam, ahol a FIFA Grassroots Festival koncepcióját mutatták be továbbképzés keretében az előadók, és azt kell mondanom: ritka jó előadásokat hallottam!

A tartalmi részek, illetve az előadások módja is magas színvonalú volt. Ezt még az a tény sem tudta beárnyékolni, hogy – bár a képzés teljesen ingyenes, és az MGYLSZ programjaiban résztvevő egyesületek, iskolák vezetői számára kötelező volt – csak nagyon kevesen jöttek el. Az okok keresését most meghagynám másnak, én inkább az előadás tartalmi részére koncentrálok.


Először - de biztosan nem utoljára!

Először hallottam úgy beszélni egy magyarországi edzőképzésen a már jól ismert szlogenekről – "a gyerek nem miniatűr felnőtt", vagy "korosztályos képzés" -, hogy a szavak mögé végre tartalmat is tettek.

Először hallottam edzőképzésen a gyerekek pszichés fejlődéséről, mint a focit befolyásoló tényezőről, mert eddig bizony mindig csak a fizikai fejlődésről beszéltek. És először mondták ki tartalmilag azt, hogy miként kellene az edzőknek alkalmazni ezeket az elméleti alapelveket a gyakorlatban.

Először hallottam hazai edzőképző előadáson az előadóktól azt, hogy differenciálni kell a gyerekeket és, hogy a kiválasztási szempont a 6-11 éves kor között a technikai tudás és a játék sebessége. Arra sajnos nem volt lehetőségem, hogy megkérdezzem a játék sebességén a játékban való gondolkodás sebességét értik-e? Minden esetre én így értelmeztem és nem a fizikai jellemzőkre utalva a játék gyorsaságával.

Az is elhangzott (amivel őszintén egyetértek), hogy a kiválasztás után a gyengébb képességű gyerekekkel is ugyanúgy kell foglalkozni, mint a jobb képességűekkel, csak éppen az ő színvonalukon. Az előadók végig hangsúlyozták: a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát és ez a pozitív élmény adja meg neki a belső motivációt, ami miatt megszereti a focit és akkor is megmarad a játék mellett, ha nem lesz belőle profi játékos. Ezt persze már régen felfedezték a Brazilok: a foglalkozáson a gyerek mindig tanuljon valami újat, fejlődjön valamelyik képessége és érezze jól magát. Ebből a hármas egységből a harmadik a legfontosabb, a gyerek a sikerélmény miatt fog rendszeresen edzésre járni.

„A sikerélményt úgy a legkönnyebb elérni, ha azonos képességű gyerekeket teszünk egy csoportba és a csoportoknak a tudásszintjüknek megfelelő feladatokat adunk!”

Fantasztikus volt ezt a szövetség embereitől hallani, hiszen már évek óta erről beszélek, ezt a szellemiséget képviselem, így tanítok és a frontvonalban első kézből tapasztalom, mennyire hatékony fegyver ez a tudás.


A Festival koncepció

Mert bizony ebből is kaptunk bemutatót a nap hátralévő részében!

A koncepció lényege, hogy a gyerekek kisebb csoportokban dolgoznak, több állomás van és mindenki minden állomást megjár. Ezt a koncepciót az edzők azonnal áttették az edzéseikre és már gondolkodtak is, hogy hogyan tudnák saját környezetükben megvalósítani. Az elméleti háttere a Festival koncepciónak, a dinamikus rendszerelméleten alapuló differenciális mozgástanulás.

Ha elvégezted az utánpótlásedző on-line tanfolyamot ismered ennek a jelentését: a gyerekek még mielőtt ráunnának egy gyakorlatra, már tovább is mennek egy másik állomásra. A klasszikus mozgástanulási elméletek a stabil fázisokra koncentrálnak, azaz magas ismétlésszámmal ugyanazt a dolgot gyakorolni. Például százszor rárúgni a labdát jobb belsővel a rúgópalánkra, vagy a ma már nálunk is klasszikusnak számító passzkoordinációs feladatok folyamatos ismétlése.

A sportmozgások tanulásában azonban az egy tagadhatatlan tény, hogy egy stabil technikai vagy taktikai, vagy erőnléti szintnek a magasabb szintre emeléséhez muszáj átesni egy instabil szakaszon, amit követ a magasabb szintű újabb stabil fázis. A differenciális tanulásnak pontosan ez a lényege, vagyis a stabil-instabil-stabil fázisátmenetekre koncentrál. Tehát, még mielőtt a gyerek hozzászokhatna a feladathoz, mielőtt a feladatot rutinból, odafigyelés nélkül csinálhatná, változtatni kell a feladaton! Ez a változtatás lehet feladat váltás is, azonban már az is elégséges, ha csak egy kicsit arrébb tesszük az egyik bóját.

Példa: a passzkoordinációs feladatban a négyzet forma egyik, vagy több bójáját 2-3 kör után áthelyezzük. Esetleg nem is szabályos négyzet fog kialakulni. A gyerekeknek viszont a legkisebb változtatás is azt jelenti, hogy alkalmazkodásra van szükségük az új helyzet jó megoldásához!

Ez a folyamatos alkalmazkodás tartja fent a figyelmet, ez a magas figyelem vezet a nagyobb intenzitáshoz, tehát már nem is az edzőnek kell hajtania, noszogatnia a játékosokat, hanem ők maguk a magas figyelemigény miatt diktálnak nagyobb iramot.

A feladatok váltása, illetve az egyik helyszínről a másikra történő átmenet adja a pihenőidőket, ahol a gyerekek tudják pótolni az elvesztett folyadékmennyiséget, illetve meg tudják beszélni egymás között a feladatot – ezzel már a jó hangulat is biztosított.


Festival koncepcióval kiváltani a 6-9 évesek versenyrendszerét?

Nagyon jó gondolat!

Nincs ellentétben a profi labdarúgásra történő kiválasztással, képzéssel, sőt! Ennek a képzési formának kellene az edzésekben is a lehető legnagyobb mértékben megjelenni, mert ez az újdonság a mi, edzők malmára hajtja a vizet. A legendás magyaros gondolkodás és az abból fakadó magyaros, ötletes játék ebben a képzési formában a modern kor követelményeinek teljesen megfelelve oktatható.


Remélem minél több gyerekfoci edzőhöz eljut ez a szellemiség és mostantól végre az edzőképzés tananyaga is átalakul e szellemiségnek a tartalmi megvalósíthatósága érdekében!


Hajrá Magyarország!:)

2010. május 5., szerda

Hasznos 5 perc – Edzőpszichológia

Mielőtt átlinkelnél az aktuális nemzetközi bajnokságok eredményeire, vagy elbújnál az e-mail postafiókod levelezésébe
szánj 5 percet hasznos tudásra,


képezd magad ma is!

Az edző ideális esetben – a mellett, hogy tanár, barát és példakép – bizony tapasztalt pszichológus is. A manapság sokszor túlterhelt gyerekek reakcióiból edzőként a te feladatod is, hogy kihámozd és megtaláld az igazi motivációt - a valós válaszokat. Segítségedre a mai hasznos 5 percedben a vonzalom pszichológiai kérdéskörébe tartozó vonzalom-forrásokat vesszük át.



Ha a gyerek sokat van együtt valakivel, akkor elkezd rá hasonlítani

Ez egyaránt adódhat tér és időbeli közelségből is. A térbeli közelség két ember között kb. 3 méteren belül fejti ki a vonzás kialakulásának a lehetőségét, de fontosabb az ezen belül körülötted is megrajzolható kb. 40 centiméteres sugarú kör: az intim szféra.

Ahogy a tér, úgy az időbeli közelség, vagyis a gyakori, rendszeres találkozás is azt hozza magával, hogy akivel sokat találkozom hatással van rám és én is rá. Ez egy gyerekcsapatnál főleg abban nyilvánul meg, hogy kik találkoznak egymással edzésidőn kívül is, kiknek van igényük a futballon túl több, másféle közös programra. Itt már a szülők is nagy szerepet kapnak..

Tipp: Lesd meg! Az öltözőben a srácok hogyan helyezkednek, ki mellé ülnek? Milyen közel vannak egymáshoz, beenged-e mást is két, vagy három srác a szabad akaratukból összeolvasztott intim szférába? Megakadhat a szemed azon is, hogy – bár közel ülnek, de – a táskájukat mégis kettejük közé teszik.. Ebből nem csak azt tudhatod meg, hogy ki, kinek a barátja, hanem azt is, hogy ki az a csapaton belül, akinek nincsenek barátai. Tanulságos felismerés a csapat életén belül.


Az ismertség – ismeretlenség, mint vonzalom-forrás

Akit ismerünk, azt könnyebben elfogadjuk.

Jobban figyelünk arra amit mond, jobban elfogadjuk a cselekedeteit. Akit nem ismerünk, azzal szemben előítélet, bizalmatlanság, bizonyos feszültség érezhető bennünk, bár nagyon érdekes, hogy ha egy „híres” emberrel találkozunk, jóleső, ismerős érzés tölt el bennünket, olyan, mint ha már régről ismernénk. Sokszor attól független, hogy akkor találkozunk vele először személyesen, önkéntelen is a bizalmunkba fogadjuk.


Népszerű csúnyaságok?

A fizikai vonzerő is vonzalom-forrás, mert ha akarod, ha nem, ha illik, ha nem, a gyerekek az úgymond „szép” gyerekeket fogadják el könnyebben - a „csúnya” gyerekeket kapásból elutasítják.

Erre jó példa volt az a kísérlet, ahol a gyerekeknek fotókat mutattak, amelyeken különböző személyeket, felnőttet, gyereket és tárgyakat lehetett látni. A kérdés az volt, hogy barátkoznál-e vele? Kiderült, a gyerekek csak a „jóarcú”, szép felnőttek és gyerekek barátai lennének és a tárgyak közül is csak a szabályos formákat ábrázolókat választották ki. Akinek szokatlan neve, szokása van, vagy a fizikai megjelenésében kirívó, azt a gyerekközösség nehezen fogadja be. Mondanom sem kell, mekkora jelentősége van ennek egy csapat összeállításánál.


A vonzalom-források holdudvara

A sikeres emberek népszerűségéből sokan szeretnék kivenni a részüket.

Ezt a gyerekeknél is megfigyelheted, hiszen biztos feltűnt már, hogy a csapatodban jobban teljesítő, magabiztosabban viselkedő gyerekekkel többen akarnak barátkozni. Gyakran ezek körül a gyerekek körül láthatod azokat, akik holdudvarban élnek, vagyis olyan gyerekeket , akik semmit nem tudnak hozzátenni a csapat játékához, mégis látványosan és aktívan élvezik a csapat sikereit.


A kompetencia kérdése

Mit jelent ez ebben az esetben? Aki jártas valamiben, azt jobban elfogadod, mondván: ő ért hozzá!

A csapatban a jó játékosok a gyerekek között szemmel láthatóan előnyöket élveznek. A többiek sokszor feltétel nélkül elfogadják, amit ő mond, mert ő a jó játékos és így biztosan jobban tudja. Ez túlmutat a pályán, sokszor kihat a csapat egyéb helyen és időben mutatott viselkedésére, értékrendjére. Nagyon fontos, hogy ismerjük a csapatunkban ezeket a gyerekeket és ismerjük hatásukat, befolyásukat a többiekre.


"Nahát, úgy nézel ki mint Ronaldo!"

Melyik srác ne örülne ennek a "kritikának"? Nem véletlen, hogy a vonzalom-források végére hagytam az azonosulást.

A jó focistákkal minden játékos szeretne azonosulni – gyerekkorban ez hatványozottan érezhető. Viselkedésük – hogy úgy öltözködnek, úgy hordják a hajukat, abban a cipőben játszanak, amiben a nagy sztár, a kedvenc – azt a reményt testesíti meg, hogy így azonosulva ők is olyanokká válnak, és ugyanazokra a képességekre tesznek szert, mint az imádott sztárjátékosuk. Ez alapvetően nagyon pozitív dolog, mert ha edzőként sikerül a gyerekekkel a kedvenceik a pozitív tulajdonságait lemásoltatni, azokat a viselkedési mintákat, ami őket nagy sztárrá teszi, akkor a motiváció révén nagyon sokat tudnak a gyerekek fejlődni.

Arra mindig figyelj, hogy az azonosulással megjelenő sztárallűröket kiküszöböld, persze semmiképpen nem kritizálással!

Ha a fiú úgy akar kinézni, mint C. Ronaldo, és olyan hajat akar hordani, akkor hordjon. Ha olyan cipőben akar játszani, hát legyen. Viszont arra hívd fel rá a figyelmét, hogy mennyi edzés és kitartás juttatta el Ronaldót a csúcsra, és mennyi energiájába telik ezt az image-t megtartania!


Csak a pozitív dolgokat hagyd másolni a gyerekeknek!

A külsőségek nagyon fontosak, de ezeket mindig a második vonalba kell sorolni az első sorban álló pozitív teljesítmény mögé.

A gyerekek azért akarnak a nagy focistákra hasonlítani, mert a hasonlóságtól vélt és valós előnyökre számítanak, s ettől több elismerést, nagyobb sikereket remélnek maguknak.

Edzőként az (is) a dolgod, használd és kihasználd ezt a hatalmas pozitív erőt, ezt a hatalmas belső motivációt a gyerekek fejlődésének érdekében!